36. I Can't Live Without Them...♥

2018

Miután John ügyesen kiposztolta twitterre, hogy ikreket várok, egy évig tőlünk volt hangos a sajtó. Mindenféle hülyeséget összehordtak, amiből egy idő után kezdett elegem lenni. Szerencsére a srácok lenyugtattak, így nem lett senkinek sem baja...
Aztán decemberbe megszületett Faith és Harry. Mindenki boldog volt, de persze a sajtónak (mint mindenbe) ebbe is bele kellett szólnia. Elkezdték elemezni, hogy vajon miért Faith (remény) lett a gyermek neve. John-nak erre volt egy roppant egyszerű válasza: megtetszett nekünk a név. Ennyi, nincs tovább. Ezután persze tovább találgattak, mert nem akarták nekünk elhinni. Miért is kéne hinni a gyerek anyjának, vagy apjának....
2015 februárjában átköltöztünk John-al egy másik lakásba, mert a srácok már kész voltak tőlünk. Igazából Edward meg Amy amiben csak tudott segített, ahogy Sussanna is, és így sikerült átvészelnünk azt a kemény pár hónapot.
Ami a többieket illeti, a legtöbben megtalálták a párjukat. Ryan 7 év után jött rá, hogy az igazi végig ott volt az orra előtt, csak nem vette észre, így 2017 nyarán összejött Skyler-al. Edward természetesen együtt maradt Amy-vel, és ők azóta is tartós kapcsolatban élnek. Cody, Josh, és Adam (vagy ahogy Ryan hívja őket: a Loser Three) a világ három legválogatósabb sráca. Komolyan. Nekik semmi és senki sem jó. John mindig azt mondja, hogy se baj, ott vannak egymásnak...
Hogy őszinte legyek, mikor kimentem 2010-ben London-ba, nem ilyen terveim voltak. Normális életet akartam élni, egy hétköznapi sráccal. Ehelyett egy nagyra nőtt óvodással nevelem a két gyerekemet...De tudjátok mit, nem bánom. Nem szeretnék hétköznapi életet élni. Imádom ezt a felhajtást amit körülöttünk van. Nem tudnék nélküle élni.
Úgy néz ki elérkeztünk a jelenbe. Itt véget ér a történet, egyenlőre.
-Saraaaaaah!-szaladt felém John, és azzal a lendülettel rám ugorva, letepert a földre.-Mit csinálsz?-mosolygott rám.
-Öhm, semmit.-füllentettem.
-Aha, persze. Na, nézzük csak.-emelte fel az ágyról az tabletet, mire én beleharaptam az alsó ajkamba, és figyeltem ahogy John komoly arccal olvassa az eddig írottakat.-Ez aranyos.-húzódott mosolyra a szája.-Szeretlek csajszi.-mondta magyarul, most már alig hallható akcentussal.
-Hé, hova lett azaz édes kiejtésed?-mosolyodtam el.
-Elhagytam.-húzta el a száját.-Segítesz megkeresni?-hajolt hozzám közelebb, annyira, hogy már az arcomon éreztem a leheletét. 
-Persze.-vigyorogtam, mire John ajkait az enyémre nyomta. A karomat a nyaka köré fontam, mire ő belemosolygott a csókba.-Na, megtaláltad?-nevettem.
-Sajnos nem.-rázta a fejét szomorúan.-Viszont Edward-ék kinn várnak ránk a konyhába.-intett a fejével a konyha felé.
-Akkor mondjuk ki kéne menni...nem?-néztem fel rá kérdőn.
-Kéne.-vigyorgott, miközben lemászott rólam, és felsegített.
-Anyu, apu! Nézzétek mit kaptam Edward bácsitól!-szaladt felénk Faith.
-Na, mutasd prücsök.-emelte fel John a kislányt, akin egy 'Edward is my biggest fan' feliratú póló volt.-Csinálunk egy olyan feliratú pólót Edward-nak, hogy 'Edward is the biggest looser in the world'?-nézett mosolyogva John Faith-ra, mire én hangosan felnevettem.
Igen, nem tudnék nélkülük élni.

35. The Month of Surprises

2014 április

2014 áprilisa számos meglepetést tartogatott számunkra.

-Ezt nem hiszem el.-dühöngtem kora reggel a fürdőszobában.

-Mi az kicsim?-jelent meg John feje a fal és az ajtó közötti kis nyíláson.

-Esküszöm egyáltalán nem eszek többet mint eddig, mégis mintha napról-napra kövérebb lennék.-sóhajtottam.

-Mit számít pár kiló? Gyönyörű vagy.-mosolygott a szőke srác.

-Édes vagy.-döntöttem kicsit oldalra a fejemet.-Viszont sietnünk kell, úgyhogy kifele.-indultam el az ajtó fele, és becsuktam azt.

A reggeli készülődéssel szerencsémre gyorsan végeztem, így fél óra múlva készen sétáltam le a lépcsőn.

-Reggelt csajszi.-mosolygott rám Ryan, és a kezembe nyomta a kávémat.

-Jobbat.-kortyoltam bele a műanyag pohárba.-Inkább képes voltál elmenni a Starbucks-ba, minthogy főzz kávét?-néztem összehúzott szemöldökkel a poharat.

-Aha.-bólogatott.

-JÖVÖÖÖÖÖÖÖÖK.-szaladt felénk Josh, és ahogy mellénk ért, pofára esett.

-Hülyékkel vagyok körülvéve.-fogtam a fejemet.

-Nem vagy egyedül.-sétált oda hozzánk Adam, átlépve a földön fetrengő Josh-t.

Más fél órába telt mire eltudtunk jutni a forgatás helyszínére. Liam-től meg is kaptam a lecseszést, hogy nem tudom a srácokat egyben tartani, hisz valaki mindig elkószál.

A nap összességében nagyon lassan telt, így mire eljutottunk az ebéd szünetig, már azt hittem összeesek.

-Jooohhhn. Fáradt vagyok.-fúrtam az arcomat a srác mellkasába, de ő nem válaszolt.-John. Hahó.-húzódtam el tőle, és csak akkor vettem észre, hogy a telefonja kijelzőjét bámulja döbbenten. 

-John, mi van? Úgy nézel mint aki szellemet látott.-röhögött Ryan.

-Kb. úgy is érzem magamat.-nyelt egy nagyot.-68millió megtekintése van a Neverland-nek.-nézett fel a telefonjából.

-Kevesebb, mint két hónap alatt?-pattant Edward a tesója mellé.

-Aha.-bólogatott John sokkolódva.

-High five, man!-emelte fel a kezét Edward, John pedig belecsapott.

-LIAAAAAAAM.-ordított John, mire a turné menedzser kérdőn felénk fordult.-TALÁLD KI, HOGY KINEK VAN 68MILLIÓS NÉZETTSÉGE A YOUTUBE-ON.-vigyorgott John, mint egy idióta.

-Birtney Spears-nek?-vonta fel a szemöldökét Liam.

-Nekünk.-vigyorgott Edward is, mire Liam odasietett hozzánk. Hát mit ne mondjak, ő is kicsit meglepődött, viszont a meglepetéseknek még nem volt vége.

Másnap nem egyszer rosszul lettem, amit a srácok betudtak annak, hogy valamit összeettem, pedig nem erről volt szó.
Míg a többiek elvoltak valahol, én addig elmentem a gyógyszertárba, és vettem egy terhességi teszt. Féltem. Őszintén féltem, hogy ennek mi lesz a vége.
Egyáltalán nem vagyok még kész arra, hogy anya legyek.
Szinte futottam az utcán, és ahogy haza értem be is zárkóztam a WC-be. Amint kész lettem, kimentem a szobánkba, és az ágyon ülve vártam, hogy mi fog történni. Minden másodperc egy órának tűnt. Idegileg már teljesen kész voltam, és szinte megváltásként ért, mikor elkezdett csipognak a telefonom: az idő letelt. Összeszorított fogakkal emeltem fel a kis 'készüléket'. Két csík. Terhes vagyok. A készülék kicsúszott az ujjaim közül, és hang nélkül ért földet a puha szőnyegen.
Egy világ omlott össze bennem. Most mit csináljak? Én erre még nem vagyok felkészülve.
-Hé, kicsim. Minden oké?-hallottam John hangját. Könnyes szemmel néztem fel rá, és egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy most hogy kellene erre reagálnom.
John odasétált hozzám, és felvette a földről a kis szerkezetet.  Először összeráncolt szemöldökkel nézte, aztán halvány mosollyal az arcán emelte fel a tekintetét.
Három órán keresztül beszéltük, taglaltuk, hogy mit kellene tennünk. Az abortuszt első körben kizártuk, és igazából John örült a hírnek, csak valahogy azt nem tudta megérteni, hogy én miért nem vagyok még felkészülve erre az egészre.
-Ne sírj, kérlek.-ölelt át John, miközben belőlem sokadjára tört ki a zokogás.-Sarah, most mond meg őszintén: mi a baj?-simogatta a hátamat.
-Nem tudom. Ez nekem még túl nagy felelősség.-temettem az arcomat John mellkasába.
-Nagy felelősség, de megoldjuk, együtt. Ketten.-tolt el magától, hogy a szemembe tudjon nézni.-Rendben?-mosolygott.
-Rendben.-mosolyodtam el én is, és letöröltem a könnyeimet.

A következő két hét vitatkozások közepette telt. A társaságunk kettő részre bomlott. Voltak akik ellenezték az abortuszt, velem együtt, és voltak azok akik szerint inkább el kellene vetetnem a gyereket. Amy, Robin, Edward, és John álltak az én oldalamon, a másik oldalon pedig Ryan, Cody, Josh, Adam, és anya.
Sajnos ennek az egész gyerek dolognak nagy ára volt. Edward és Amy szétmentek, és pár napra rá Ryan és Robin is, miattam. Szörnyen éreztem magamat. Minden az én hibám volt. Azt kívántam, hogy bárcsak meg nem történt volna ez az egész, viszont a meglepetéseknek itt még nem volt vége...
Hónap végén mentünk ultrahangra, ahol a doki közölte velünk A hírt.
-Ikrek. Gratulálok.-mondta vigyorogva.
-Kösz...Várjunk. Mi?-fogta fel John az imént hallottakat.
-Miss. Beckett ikreket vár. A nemüket még majd csak később lehet megállapítani, de az már biztos, hogy ketten vannak.-magyarázta a doki vigyorogva.
Ez volt a következő amit én is és John is eléggé nehezen bírtunk felfogni. Ikrek?
-Ezt hogy hoztuk össze?-pislogott értetlenül John, mikor kiléptünk a kórházból.
-Fogalmam sincs.-ráztam a fejemet sokkolódva.
És akkor itt még mindig nem volt vége a meglepetéseknek. Otthon várt ránk a folytatás.
Amint beléptünk a lakással, meglepetten tapasztaltuk, hogy az egész társaság otthon van, plusz még anya.
-Öhm, mi történt?-lépkedett beljebb John.
-Rájöttünk, hogy hülyék voltunk.-sóhajtott Ryan, miközben felállt, és odasétált hozzám.-A ti döntésetek, és akárhogy is döntötök, mindig támogatni fogunk titeket.-állt meg előttem, mire én elmosolyodtam, és átöleltem.
-John, egyébként kiderült már, hogy fiú-e vagy lány?-vigyorgott Edward.
-Nem, viszont... öhm...hogy is mondjam....-csinálta a feszkót John.
-Bökd már ki.-idegeskedett Cody.
-Ikrek.-mondta ki végül John, mire én elpirultam.
-Ember, ezt hogy hoztad össze?-pacsizott John-al Edward.
-Mi is ezen izéltünk Sarah-val.-vihogott John.
Szerencsére itt véget értek a meglepetések. Már csak az elkövetkező kilenc hónapot kell túlélnem. Vagyis, túlélnünk.

34. I Don't Wanna Grow Up

2014 február

Nem sokkal az után, hogy John-al összejöttem visszamentünk Dublin-ba. Szerencsére John félelme nem teljesültbe, úgyhogy nem lett gond a Sophie ügyből.

Február elején eléggé sok álmatlan éjszakám volt, de fogalmam sincs, hogy miért. Sajnos ezt John is észrevette.

-Sarah, baj van?-hallottam az álmos hangját.

-Nem tudom.-sóhajtottam.

-Nem tudod, hogy van-e valami baj?-nevetett, miközben fölém hajolt.

-Nincs baj, csak mindjárt itt van a szülinapom, és 22 leszek.-magyaráztam.

-És mi ezzel a baj?-pislogott értetlenül.

-Nem akarok felnőni.-ráztam a fejemet.

-Én sem akarok, de egyszer fel kell nőnünk.-vágott fancsali képet.

-Felnőttnek lenni szívás.-húztam el a számat.

-Az.-bólintott John.

-Megígéred, hogy te mindig ilyen idióta maradsz?-néztem rá kérlelően.

-Megpróbálok az maradni, oké?-mosolyodott el, és nyomott egy puszit a számra.

-Oké.-mosolyodtam el halványan.

-Vagy el is mehetünk Sohaországba. Úgy egyszerűbb lenne.-tűnődött, mire én furcsán néztem rá.-Gondolj csak bele. Kinyitnám az ablakot, és elrepülnék Sohaországba.-tárta szét a karját.

-Bár ilyen egyszerű lenne.-sóhajtottam.

-Na, ne legyél már szomorú.-vágott fancsali képet.

-Akkor azt mond meg, hogy miért legyek boldog.-néztem a szemébe.

-'Cuz I'm biggest, girl, don't you know that.-énekelte, mire felnevettem.-Ezért legyél boldog.-vigyorgott, és rákulcsolta az ujjait az enyémekre.

-Szeretlek John.-mosolyodtam el.

-Én is szeretlek csajszi.-csókolt meg, de okvetlenül is belemosolyogtam a csókba.-Na, mi olyan vicces?-nézett rám meglepetten.

-Semmi csak eszembe jutott mikor megszívattuk Edward-ot, és azt mondtad, hogy ha Ed nem a tesód lenne lenyúlnál.-nevettem.

-Ahhoz képest mégis lenyúltalak.-nevetett ő is.-Remélem nem bánod.-mosolygott folyamatosan.

-Egyáltalán nem.-ráztam a fejemet.

-Akkor jó.-nyomott egy puszit az orromra.-Tartunk itt papírt meg tollat?-pislogott rám aranyosan.
-Öhm, biztos, de minek neked az?-néztem rá értetlenül.
-Eszembe jutott valami.-pattant ki az ágyból, és elkezdett kotorászni, aztán egy grafittal meg egy lappal leült az asztalhoz, és írni kezdett.
-Mi ilyen sürgős?-másztam ki nevetve az ágyból, és John-hoz léptem.-Neverland.-olvastam fel mosolyogva a szám címét, és követtem az író srác kezét.
Jó pár percig mosolyogva néztem ahogy John írja a dalszöveget, aztán egyszerre csak megállt a keze.
-Az ugye leesett, hogy ezt rólad írom?-nézett rám vigyorogva.
-Igen, leesett, és ari vagy.-mosolyodtam el, és nyomtam egy puszit az arcára.-Nem haragszol ha én lefekszem?
-Nem, dehogy. Aludj jól.-mondta kedvesen.
 Így történt, hogy rá két hétre megzenésítettük az egyik legnagyobb slágert.

33. Who Cares The Others?

2014 január

Még január elején haza utaztam anyáékhoz, akik természetesen nagyon őrültek nekem. Nem tudom, hogy mennyi ideig leszek Szegeden, de most kell ez a kis kiruccanás.
Az éjszaka közepén furcsa zajra ébredtem. Hógolyók az ablakon. Bármikor felismerném ezt a hangot. Kómásan kikászálódtam az ágyból, és az ablakhoz léptem. Hát, eléggé nagy meglepetésben volt részem.
-Emlékszel, hogy mit kérdeztem legutóbb ilyenkor?-néztem kérdőn az ablak alatt álló srácra.
-Hogy miért nem Dublin-ban vagyunk, de most csak egyedül jöttem. Beszélnünk kell.-mondta komolyan John.
-Feljössz vagy lemenjek?-harapdáltam a szám szélét.
-Felmennék ha nem baj.-nézett rám, és mintha szomorú lett volna. Gyorsan becsuktam az ablakot, felkaptam egy gatyát, és kisettenkedtem a bejárati ajtóhoz.
-Gyere.-engedtem be mosolyogva a kissé megázott srácot, de ő ahelyett, hogy elkezdte volna levenni a kabátját szorosan magához ölelt.
-Hiányoztál.-suttogta.
-Te is nekem.-mosolyodtam el.-De mégis mi a fenét keresel te itt?
-Muszáj valakivel beszélnem.-túrt bele a hajába, miután elengedett.
-És ezért idejöttél Dublin-ból?-néztem rá értetlenül.
-Aha.-bólintott.
-Mond, hogy nincs baj.-rémültem meg.
-Ami azt illeti van.-sóhajtott.-Sophie szakított velem.-bámulta a padlót.
-Mi? De... mégis miért?-döbbentem le teljesen. John és Sophie nagyon összeillettek, és álmomban sem hittem volna, hogy egyszer szétmennek.
Látva John arckifejezését, sejtettem, hogy miről lehet szó.
-Gyere, főzök egy teát.-intettem, és elindultam a konyha felé.
John részletesen elmesélt mindent, az elejétől a végéig, én pedig türelmesen végig hallgattam.
-És Edward? Ő tud erről az egészről?-kortyoltam bele a teámba.
-Nem, dehogy. Nem akartam neki elmondani, mert ugye Amy meg Sophie ikrek, és akkor abból csak gond lenne.-magyarázta.
-Sajnálom.-néztem rá fancsali képpel.
-Így jártam.-vonta meg a vállát, és a teás bögrét kezdte vizsgálgatni, mintha csak valami érdekes lenne rajta.
-Van valami cuccod, vagy csak így simán felszálltál a gépre, és eljöttél?
-Csak az ami rajtam van.-mondta.-Nem aludhatnék ma itt?-nézett fel rám.
-Ez csak természetes.-mosolyodtam el, és felálltam, hogy elpakoljam a bögréket. John szomorúan bámulta az asztalt, és egy könnycsepp gördült le az arcán. Leraktam a két bögrét a pultra és vissza léptem John mellé.
-Ne sírj. Kérlek.-nyomtam egy puszit az arcára.-Inkább aludjunk, oké?-simítottam meg a karját.
-Oké.-bólintott, és durván letörölte az arcát.
Csak mikor beléptünk a szobámba akkor esett le, hogy nem tudok John-nak alvós cuccot adni.
-Akkor csak vedd le a gatyádat.-legyintettem.
-Öhm, nem fog zavarni, hogy egy szál alsóban leszek?-nézett rám furán.
-Nem.-ráztam a fejemet.-Azért megnézem még egyszer a szekrényemet. Hátha elraktam véletlen valamelyik gatyádat.-léptem vissza nevetve a gardróbhoz, és elkezdtem kotorászni.-Nem, sajna semmi.-csuktam be szomorúan az ajtót, és ahogy megfordultam John-al találtam magamat szembe. Nem tudom, hogy mióta állhatott ott, de eléggé megijesztett.
-Bocsi.-mosolyodott el halványan.
-Semmi baj.-mosolyogtam én is, és furcsa érzés járt át. Egyszerűen sosem fogom megérteni, hogy John hogy tud úgy nézni, mintha a lelkembe látna.-John, öhm...-kezdtem volna, de nem hagyta, hogy befejezzem a mondani valómat. Ajkát erőteljesen az enyémre nyomta, és megcsókolt.
Sokaktól hallom, hogy John-t mindig Edward-hoz hasonlítják, vagy éppen fordítva. Ez egy hatalmas hülyeség. Lehet, hogy ikrek, de teljesen különbözőek.
John az a fajta srác aki ha valamit akar, azért küzd addig amíg meg nem kapja. Sophie-val több hónapig együtt voltak a Jedhead-ek utálkozása ellenére is. Nagyon szép pár voltak, és nagyon büszke voltam John-ra, de Sophie valahogy többet akart, vagy nem tudom. Oké, én is szerettem már ki emberekből, de annak meg megmondta, hogy bocs, ez van, és nem álltam össze a párom háta mögött mással...
-Sarah, én sajnálom.-mondta John mikor elváltunk egymástól. Magam elé bámulva gondolkodtam, aztán felnéztem John-ra, és most én támadtam le ajkait. Nem ellenkezett, rögtön visszacsókolt. Fogalmam sincs, hogy mi vonz ebben a srácban ennyire. Talán az, hogy kinézetre hasonlít Edward-ra? Kétlem. John tényleg egy külön személyiség.
Nem akartam, hogy elengedjen, és mintha ő ezt megérezte volna, újra és újra megcsókolt. Karomat a nyaka köré fontam, mire ő felkapott, oda vitt az ágyhoz, és óvatosan ledobott rá. Amint fölém mászott neki esett a nyakamnak, és apró csókokat lehelt rá. Ekkor észbe kaptam.
-John, mit csinálunk?-húzódtam el tőle, mire John meglepetten nézett rám, és sóhajtott egy nagyot.
-A fenébe is Sarah, szeretlek.-mondta ki végül. Döbbenten néztem rá.
-John, ha most összejövünk mit fognak rólam gondolni? Mindenki azt fogja hinni, hogy csak egy ribi vagyok.-harapdáltam a szám szélét.
-Miért hinnék azt?-mászott közelebb hozzám John.
-Mert most Edward után összejövök veled.-néztem John szemébe.
-Annak már egy éve.-simította meg az arcomat, amitől kirázott a hideg.-Meg egyébként is. Kit érdekelnek a vélemények?-mosolygott.
-John, sztárok vagyunk, hahó. Rohadtul számít az emberek véleménye.-néztem félre.
-Sarah, itt csak az számít, hogy te is szeretsz-e.-tette John a kezét az állam alá, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
Most verjem át magamat és őt is? Nem. Most az egyszer a büdös életbe nem azt fogom nézni, hogy másnak mi a jó.
-Szeretlek.-mosolyodtam el.
-Semmi más nem számít.-rázta a fejét, és nyomott egy puszit a homlokomra.
Így utólag visszagondolva jól döntöttem. Fogalmam sincs, hogy mi lenne velem ma, ha akkor nem mondom meg az igazat John-nak.

32. I Gonna Go Home

2013 december

2013 karácsonya. Ez sem volt egy túl könny időszak nekem, mert körülöttem mindenki kapcsolatban volt, és én voltam az egyetlen aki szingliként élte a szürke hétköznapjait. Az ikrek folyton a barátnőikkel lógtak, így én egyedül maradtam.

Liam-el nagyban jártuk szent este a plázákat, hogy valami jó ajándékot tudjunk venni az ikreknek, de semmit sem találtunk.

-Jó, vegyük át még egyszer.-torpant meg Liam.-Nyakkendőt nem, mert abból már gyűjteményük van, öltönyük is van jó pár száz, és akkor a játékokról ne is beszéljünk. Mégis mi a bánatot vegyünk nekik?-értetlenkedett.

-Hidd el Liam, ha tudnám, már rég nem lennénk itt.-dörzsöltem össze a kezemet a hidegben.

-Gyere, hátha itt találunk valamit.-lépett be a következő bevásárló központba.

-És mi lenne ha telefont vennénk nekik? Tegnap törték össze a sajátjukat.-követtem Liam-et.

-Már megint? Istenem, ez már hanyadik iPhone?-sóhajtott, és beszálltunk a liftbe.

-Sokadik.-nevettem.

-Eléggé fárasztó ez az ajándék vásárlás.-fogta a fejét Liam.

-Senki sem mondta, hogy könnyű lesz.-néztem rá nevetve. Liam halványan elmosolyodott, és már válaszolni akart, mikor a lift hirtelen megállt, én pedig azzal a lendülettel ráestem Liam-re.

-Mi a fene történt?-próbáltam meg lemászni a menedzseremről.

-Fogalmam sincs.-mondta fojtott hangon.

-Úristen, nagyon összenyomtalak.-riadtam meg.

-Nem, nyugi. Semmi bajom.-nevetett.

-Kéne valami fény.-vettem elő a mobilomat, és megvilágítottam az eléggé nagy liftet. 

-Biztos áramszünet van a vihar miatt.-tápászkodott fel Liam, és elkezdett a gombokkal babrálni.-Hát úgy néz ki itt ragadtunk.-nézett rám fájdalmasan.

-Akkor ébressz fel, ha kimentettek.-helyezkedtem kényelembe, mire Liam röhögve leült mellém.

-Sarah, mi a baj?-váltott komolyra.

-Honnan veszed, hogy baj van?-pislogtam rá értetlenül.

-Elég rád nézni. Lehet, hogy a többiek beveszik ezt a gyönyörű álmosolyt, de én látom, hogy baj van.-mondta.

-Ennyire látszik?-húztam el a számat, mire Liam bólintott. Sóhajtottam egyet, és lehunyt szemmel elfordítottam a fejemet.

-Edward.-hajtotta Liam hátra a fejét.

-Még mindig szeretem.-néztem rá könnyes szemmel.

-Sarah, eltelt egy év azóta. Túl kellene lépned. Másokkal randizni.-ölelte át a vállamat Liam.

-Azt hiszed nem próbáltam?-fakadtam ki.-Egy éve azon vagyok, hogy ne szeressem. Ő is szeretett, én pedig elbasztam. Kidobtam azzal, hogy legyen inkább a legjobb barátom. Akkor idióta vagyok, Liam.-túrtam bele a hajamba.

-Inkább csak szerelmes.-nevetett.

-Most lehetnék én Amy helyében. Boldog lehetnék.-sírtam.

-Lehetnél, de nem vagy az. Sarah, nézz magadra! Semmire nem mész az ön marcangolással. Már megtörtént, és változtatni úgy sem tudsz rajta.-simogatta a karomat.

-Igazad lehet.-szipogtam.

-Igazam van csajszi.-mosolygott.

-Szerintem haza megyek egy kis időre.-szólaltam meg pár perc után.

-Haza?-kérdezte zavarodottan Liam.

-Magyarországra. Anyumék is nem rég mentek haza, úgyhogy szerintem beköltözök hozzájuk pár hétre. Vagy hónapra. Nem tudom még.-hajtottam a fejemet Liam vállára.

-Szólj ha bármiben tudok segíteni.-mondta kedvesen.

-Úgy lesz.-mosolyodtam el.

Kb. 5 (!) órán keresztül lehettünk bent a liftben, ugyanis mikor kiszedtek minket onnan a tűzoltók már 11 óra volt. Ennyit a szent estéről.

-Úristen! Sarah, Liam! Jól vagytok?-szaladt felénk John rémülten, és a nyakunkba ugrott.

-Nyugi, minden oké, csak kicsit kihűltem.-mosolyogtam.

-Nehogy megfagy itt nekem.-ölelt át szorosan John, és az volt a terve, hogy becipzároz a kabátja alá. Ennek az lett a vége, hogy a kabátja elszakadt...
-Annyira aggódtunk érted.-ölelt át Edward, immáron otthon.
-Sajnálom, hogy elrontottuk a szent estét.-néztem bűnbánóan a kis társaságra.
-Az a lényeg, hogy jól vagy.-mosolygott rám Ryan, és belepuszilt Robin hajába.
Igen, haza kell mennem egy kis időre.

31. Everything Gonna Be Okay

2013 szeptember

Lassan telnek a napok. Az emlékeim még mindig nem tértek vissza, és már lassan három hete együtt élek 5 (!) pasival. Jó párszor volt itt két lány, akik szintén próbáltak beszélni velem, de kezd elegem lenni. Mindenki képeket mutogat nekem, és történetek mesélnek, meg azt magyarázzák, hogy nem ilyen voltam, hogy megváltoztam... Nem értik meg, hogy nem emlékszem, hogy milyen voltam.

Lehet, hogy el kéne szöknöm. Elmenni máshova, és itt hagyni ezeket. Itt senki sem érti meg, hogy talán soha sem leszek a régi. Már semmi nem lesz a régi.

Kb. tizenegy óra lehet, és már megint nem tudok aludni. Kimásztam az ágyamból, és egy hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam egy nagyobb táskát, és elkezdtem beledobálni pár ruhát. Felvettem valami melegebb cuccot, és lementem a földszintre. Mindenki alszik. Lenyomtam a kilincset, és kiléptem a hideg londoni levegőre. Halkan bezártam a zárat, a kulcsot pedig beraktam a lábtörlő alá. 

Ahogy elindultam az utcán, láttam ahogy egy-egy autó elhalad mellettem. Ahhoz képest, hogy hétköznap volt, eléggé sokan voltak az utcákon. Fogalmam sem volt, hogy hova megyek, de úgy éreztem, hogy mennem kell.
Úgy húsz perc múlva megérkeztem a legközelebbi buszmegállóba. Féltem. Hogy mitől? Nem tudom. Talán a sötét teszi ezt. A buszmegállóban lévő lámpa már még éppen hogy csak pislákolt, míg végül elaludt. Kissé összébb húztam magamon a felkapott melegítőt, aztán megcsapott egy ismerős illat. Akkor esett le, hogy valamelyik ecsetfejű melegítőfölsőjét hoztam el. Na, szuper. Egyáltalán az mit keresett az én szobámban?
-Hova mész?-tette valaki a kezét a vállamra. Riadtan fordultam hátra, ahol az egyik ecsetfejűvel találtam szembe magamat.
-Mit akarsz John?-néztem rá dühösen.
-Még mindig Edward, és kérdeztem valamit. Hova mész?-ismételte meg a kérdést.
-Semmi közöd hozzá.-rántottam egyet a táskámon.
-Pont, hogy van. A legjobb barátod vagyok, akár emlékszel rá akár nem, és nem fogom hagyni, hogy elmenj.-fogta meg a táskát, és elakarta venni, de nem hagytam.
-Épp ez az, hogy nem emlékszem. Hagyjatok békén. Mindenki élje a saját életét. Ti ugráljatok a színpadon, és ölelgessétek egymást naphosszat, de hagyjatok engem békén.-rántottam vissza a táskát.
-Sarah, te hallod magadat? Mindenki élje a saját életét? Te is hozzá tartozol az életünkhöz. A mindennapjainkhoz.-engedte el a táskát, mire én hátra estem.
-Jól van, add be valaki másnak ezt a csöpögős dumát. Én nem tartozok senkihez ebben a nyomorult világban.-tápászkodtam fel, és leporoltam magamat.
-De. Hozzám tartozol.-lépett közelebb hozzám, mire én hátrálni kezdtem. Ha megcsókol, esküszöm felpofozom.

-Hozzád? Neked agyadra ment a sok banán, meg a pokémonok.-nevettem, mire Edward még közelebb lépett. Megint hátra léptem pár lépést, de pechemre falhoz értem. Nem bírtam tovább hátrálni. Edward nekinyomott a falnak, és közel hajolt az arcomhoz. Homlokát az enyémnek támasztotta, de én nem néztem a szemébe. A földet vizsgáltam dühösen, mire ő az állam alá helyezte a kezét, és kényszerített, hogy ránézzek. Zöld szemei csillogtak az utcai lámpák fényében. Ha akartam sem tudtam volna reagálni, mert minden olyan gyorsan történt.
Edward az ajkát az enyémre tapasztotta, és gyengéden megcsókolt. Abban a pillanatban minden emlékem visszatért. Az együtt töltött évek, a koncertek, az a bizonyos reptéri csók, a gyerek korom. A sok öröm, és fájdalom egyszerre tért vissza, és egy könnycsepp formájában gördült le az arcomon.
Edward elengedett, és mélyen a szemembe nézett. Reménykedve fürkészte az arcomat, belőlem pedig kitört a zokogás.
-Sajnálom, hogy így viselkedtem veletek.
-Nem tehettél róla.-simította meg az arcomat.-Semmi baj. Most már minden rendben van.-ölelt át.
-Egy szörnyeteg vagyok.-sírtam.
-Terhes vagyok.-mondta Edward, mire én zavarodottan toltam el magamtól.
-Mi van?-néztem rá furán.
-Nem olyan dolgokat mondtuk amik nem igazak?-pislogott.
-Olyan hülye vagy.-nevettem, és ismét átöleltem.
-Tudom.-simogatta a hátamat.
-Köszönöm, hogy utánam jöttél. Nem tudom, hogy mit csináltam volna, ha hagysz elmenni.-suttogtam.
-Nem hagyhattam, hogy csak úgy kisétálj az életünkből.-nevetett.-Ami meg a csókot illeti... A doki azt mondta, hogy ha a képek nem segítenek, akkor egy múltban megtörtént hatást, vagy nem tudom mit próbáljunk meg előidézni, és a legegyszerűbbnek a csók tűnt pillanatnyilag, mivel az már nem egyszer megtörtént a múltban.-magyarázta mosolyogva.
-Köszönöm.-mosolyodtam el én is, és nyomtam egy puszit az arcára.
-Most már minden rendben lesz. Meglátod.-mondta biztatóan.-Gyere, menjünk haza.-intett, mire én felvettem a táskámat a földről, és Edward-hoz bújtam. Így indultunk haza.
Edward a szememben a mai napig egy hős. Akkor ismét megmentette a karrieremet, és talán az életemet is egyetlen csókkal. Igen, el kell ismernem, Amy egy nagyon szerencsés lány, hogy ez a srác a barátja. Mondjuk, én sem jártam rosszul.

30. I Don't Remember Anything..

2013 augusztus

Egy puha ágyban fekszem. Ébren vagyok, de a szememet nem tudom kinyitni. Mi történt? A fejem szörnyen hasogat, és a karom is irtózatosan fáj.

-Fel fog épülni?-hallottam egy ismerős hangot, de nem tudtam, hogy honnan volt olyan ismerős.-Jonh, mond, hogy fel fog épülni.-kérlelt a srác valakit.

-Edward, nem tudom, hogy mi lesz. Nagyon beverte a fejét.-mondta a másik srác. Valaki fogja a kezemet. Érzem. Bárkik is ezek a srácok, tudatnom kell velük, hogy jól vagyok. Ha már a szememet nem tudom valamiért kinyitni, hátha megtudom szorítani a kezét a tagnak.

-John, most lehet, hogy meghibbantam, de szerintem megszorította a kezemet.

-Te eddig is hibban voltál.-röhögött az egyik srác.-Sarah! Sarah! Ébren vagy?-éreztem a leheletét az arcomon. Sarah?

-Igen.-mondtam erőtlen hangon, és nagyokat pislogva próbáltam elérni, hogy lássak is valamit. Amint ez bekövetkezett, egy zöld szempárral találtam szembe magamat. Szőke haja kócosan állt szanaszét. Ahogy balra néztem egy ugyan olyan sráccal találtam szembe magamat. Most kettőt látok?

Zavarodottan dörzsöltem meg a szememet, de még mindig ketten voltak.

-Hé, minden oké csajszi?-pislogott rám az egyik.

-Srácok, hol vagyok?-néztem körbe a fehér szobában. Infúzióra voltam kötve, és a jobb karom be volt kötve.

-A kórházban. A dedikáláson beugrottál a tömegbe, és mikor a fanok letettek Harry neked esett. Elestél, és beverted a fejedet, meg megtaposták a karodat.-magyarázta az egyik kócos.

-Sarah, emlékszel ránk?-komorodott el a másik. Értetlenül kapkodtam a fejemet kettőjük között, és próbáltam emlékezni, de nem ment. Mégis mi történt? És hol vagyok? És egyáltalán kik ezek a klónok?

-Nem.-ráztam meg a fejemet. Mind a ketten döbbenten néztek rám, mire el húztam a kezemet a mellettem ülőtől.-Sajnálom.-mondtam szomorúan. A mellettem ülő szőke felállt, megfogta a klónja karját, és kimentek.
Próbáltam kotorászni az emlékeimben, de csak pillanatképek jelentek meg előttem. Tényleg ismerném ezt a két egyforma srácot?
A gondolat menetemet egy korombeli srác szakította félbe.
-Szia Sarah.-ült le a mellettem ülő székre.-Gondolom rám sem emlékszel.-nézett rám fancsali mosollyal.
-Sajnálom, de nem.-ráztam a fejemet.
-Ryan vagyok. A fogadott bátyád.-mondta kedvesen.
-Én is bemutatkoznék, de fogalmam sincs, hogy ki vagyok.-nevettem.
-Sarah Beckett vagy, 21 éves, és Magyarországon születtél. Londonban élsz, de most éppen turnén vagy, vagy is voltál velünk, a zenekaroddal. Van egy három éves öcséd, és egy Hógolyó nevű cicád. John és Edward a két legjobb barátod. Ők voltak azok akik itt voltak benn veled mikor felébredtél.-mesélt rólam Ryan.
-Jobban ismersz, mint én saját magamat.-mosolyodtam.
-Miss Beckett. Örömmel látom, hogy felébredt.-lépkedett mellém egy furcsa akcentusú japán csávó.-Nyissa ki a száját.-mondta, mire én engedelmeskedtem.-Nagyon jó. Nézzen fel.-mutatott a plafonra, és megnézte a szememet is.-Aha. Rendben. Fáj valamije?-nézett rám.
-A karom, meg kicsit a fejemet.-adtam a tömör választ.
-Emlékezet kiesés?-kezdte el piszkálni a kötést a fejemen.
-Van. Nem emlékszek konkrétan semmire sem.-haraptam bele az alsó ajkamba.
-Semmire?-állt meg a csávó keze.
-Semmire.-ismételtem meg.
-Mindjárt jövök.-szaladt ki a szobából.
A következő két-három órában csomó vizsgálaton kellett átesnem. Igazából már majdnem hogy az agyamba turkáltak. A jobb kezemet végülis megröntgenezték, és eltört. Egyre jobb. Azt sem tudom, hogy ki vagyok, és még a kezem is eltört. Nagyon jó.
Mire betoltak a szobámba, lehetett éjfél, és én már hulla fáradt voltam.
-Hogy van doktor úr?-kérdezte az egyik szőke srác, most már gondosan felállított hajjal. Pff, ecsetfejek. Valahogy nagyon nem szimpatikus nekem ez a két srác. Örömmel hallgattam volna a két srác nyáladzását, de túl fáradt voltam, így a szememre álom nehezedett.

A kórházból rá két hétre engedtek ki, azzal a feltétellel, hogy vigyázok a karommal. Az emlékeim még mindig nem tértek vissza. John-al és Edward-al eléggé távolság tartó vagyok, de fogalmam sincs, hogy miért. Ryan nagyon szimpatikus, és sokat mesél rólam, de mindig azt mondja, hogy az ecsetfejűek többet tudnának mondani. Nem tudom, hogy miért, de valami egyszerre vonz, és nagyon taszít attól a két sráctól. Kedvesek, meg minden, de furcsák. Talán túl közel állnak egymáshoz, bár lehet, hogy csak nekem furcsa, hogy két srác folyton ölelgeti egymást.
Tokio-i reptér a város szélén van, így eléggé sokat kell egy légtérbe lennem az ecsetfejűekkel, akik látszólag próbálnak velem szóba elegyedni, de nem nagyon jön össze nekik.
-És erre sem emlékszel?-tolt az orrom elé az egyik egy képet, ahol valamelyikükkel épp csókolózok (!!).
-Én jártam valamelyikőtökkel?-kérdeztem döbbenten.
-Igen. Edward-al.-mutatott (ezek szerint) John Edward-ra.-Egyáltalán nem emlékszel?-kérdezte szomorúan.
-Nem.-sóhajtottam unottan.
-John, hagyd rá. Nincs jó kedvében.-segített ki Josh.
-Kérsz kávét?-nyújtott felém Ryan egy műanyag poharat.
-Utánad igyak? Meg vagy te húzatva?-néztem rá undorodva. Itt mindenki meghibbant?
-Bocs.-húzta vissza a kezét a srác, és kibámult az ablakon.
És én ezekkel fogok együtt élni? Befogok golyózni.