2013 augusztus
Egy puha ágyban fekszem. Ébren vagyok, de a szememet nem tudom kinyitni. Mi történt? A fejem szörnyen hasogat, és a karom is irtózatosan fáj.
-Fel fog épülni?-hallottam egy ismerős hangot, de nem tudtam, hogy honnan volt olyan ismerős.-Jonh, mond, hogy fel fog épülni.-kérlelt a srác valakit.
-Edward, nem tudom, hogy mi lesz. Nagyon beverte a fejét.-mondta a másik srác. Valaki fogja a kezemet. Érzem. Bárkik is ezek a srácok, tudatnom kell velük, hogy jól vagyok. Ha már a szememet nem tudom valamiért kinyitni, hátha megtudom szorítani a kezét a tagnak.
-John, most lehet, hogy meghibbantam, de szerintem megszorította a kezemet.
-Te eddig is hibban voltál.-röhögött az egyik srác.-Sarah! Sarah! Ébren vagy?-éreztem a leheletét az arcomon. Sarah?
-Igen.-mondtam erőtlen hangon, és nagyokat pislogva próbáltam elérni, hogy lássak is valamit. Amint ez bekövetkezett, egy zöld szempárral találtam szembe magamat. Szőke haja kócosan állt szanaszét. Ahogy balra néztem egy ugyan olyan sráccal találtam szembe magamat. Most kettőt látok?
Zavarodottan dörzsöltem meg a szememet, de még mindig ketten voltak.
-Hé, minden oké csajszi?-pislogott rám az egyik.
-Srácok, hol vagyok?-néztem körbe a fehér szobában. Infúzióra voltam kötve, és a jobb karom be volt kötve.
-A kórházban. A dedikáláson beugrottál a tömegbe, és mikor a fanok letettek Harry neked esett. Elestél, és beverted a fejedet, meg megtaposták a karodat.-magyarázta az egyik kócos.
-Sarah, emlékszel ránk?-komorodott el a másik. Értetlenül kapkodtam a fejemet kettőjük között, és próbáltam emlékezni, de nem ment. Mégis mi történt? És hol vagyok? És egyáltalán kik ezek a klónok?
-Nem.-ráztam meg a fejemet. Mind a ketten döbbenten néztek rám, mire el húztam a kezemet a mellettem ülőtől.-Sajnálom.-mondtam szomorúan. A mellettem ülő szőke felállt, megfogta a klónja karját, és kimentek.
Próbáltam kotorászni az emlékeimben, de csak pillanatképek jelentek meg előttem. Tényleg ismerném ezt a két egyforma srácot?
A gondolat menetemet egy korombeli srác szakította félbe.
-Szia Sarah.-ült le a mellettem ülő székre.-Gondolom rám sem emlékszel.-nézett rám fancsali mosollyal.
-Sajnálom, de nem.-ráztam a fejemet.
-Ryan vagyok. A fogadott bátyád.-mondta kedvesen.
-Én is bemutatkoznék, de fogalmam sincs, hogy ki vagyok.-nevettem.
-Sarah Beckett vagy, 21 éves, és Magyarországon születtél. Londonban élsz, de most éppen turnén vagy, vagy is voltál velünk, a zenekaroddal. Van egy három éves öcséd, és egy Hógolyó nevű cicád. John és Edward a két legjobb barátod. Ők voltak azok akik itt voltak benn veled mikor felébredtél.-mesélt rólam Ryan.
-Jobban ismersz, mint én saját magamat.-mosolyodtam.
-Miss Beckett. Örömmel látom, hogy felébredt.-lépkedett mellém egy furcsa akcentusú japán csávó.-Nyissa ki a száját.-mondta, mire én engedelmeskedtem.-Nagyon jó. Nézzen fel.-mutatott a plafonra, és megnézte a szememet is.-Aha. Rendben. Fáj valamije?-nézett rám.
-A karom, meg kicsit a fejemet.-adtam a tömör választ.
-Emlékezet kiesés?-kezdte el piszkálni a kötést a fejemen.
-Van. Nem emlékszek konkrétan semmire sem.-haraptam bele az alsó ajkamba.
-Semmire?-állt meg a csávó keze.
-Semmire.-ismételtem meg.
-Mindjárt jövök.-szaladt ki a szobából.
A következő két-három órában csomó vizsgálaton kellett átesnem. Igazából már majdnem hogy az agyamba turkáltak. A jobb kezemet végülis megröntgenezték, és eltört. Egyre jobb. Azt sem tudom, hogy ki vagyok, és még a kezem is eltört. Nagyon jó.
Mire betoltak a szobámba, lehetett éjfél, és én már hulla fáradt voltam.
-Hogy van doktor úr?-kérdezte az egyik szőke srác, most már gondosan felállított hajjal. Pff, ecsetfejek. Valahogy nagyon nem szimpatikus nekem ez a két srác. Örömmel hallgattam volna a két srác nyáladzását, de túl fáradt voltam, így a szememre álom nehezedett.
A kórházból rá két hétre engedtek ki, azzal a feltétellel, hogy vigyázok a karommal. Az emlékeim még mindig nem tértek vissza. John-al és Edward-al eléggé távolság tartó vagyok, de fogalmam sincs, hogy miért. Ryan nagyon szimpatikus, és sokat mesél rólam, de mindig azt mondja, hogy az ecsetfejűek többet tudnának mondani. Nem tudom, hogy miért, de valami egyszerre vonz, és nagyon taszít attól a két sráctól. Kedvesek, meg minden, de furcsák. Talán túl közel állnak egymáshoz, bár lehet, hogy csak nekem furcsa, hogy két srác folyton ölelgeti egymást.
Tokio-i reptér a város szélén van, így eléggé sokat kell egy légtérbe lennem az ecsetfejűekkel, akik látszólag próbálnak velem szóba elegyedni, de nem nagyon jön össze nekik.
-És erre sem emlékszel?-tolt az orrom elé az egyik egy képet, ahol valamelyikükkel épp csókolózok (!!).
-Én jártam valamelyikőtökkel?-kérdeztem döbbenten.
-Igen. Edward-al.-mutatott (ezek szerint) John Edward-ra.-Egyáltalán nem emlékszel?-kérdezte szomorúan.
-Nem.-sóhajtottam unottan.
-John, hagyd rá. Nincs jó kedvében.-segített ki Josh.
-Kérsz kávét?-nyújtott felém Ryan egy műanyag poharat.
-Utánad igyak? Meg vagy te húzatva?-néztem rá undorodva. Itt mindenki meghibbant?
-Bocs.-húzta vissza a kezét a srác, és kibámult az ablakon.
És én ezekkel fogok együtt élni? Befogok golyózni.
Próbáltam kotorászni az emlékeimben, de csak pillanatképek jelentek meg előttem. Tényleg ismerném ezt a két egyforma srácot?
A gondolat menetemet egy korombeli srác szakította félbe.
-Szia Sarah.-ült le a mellettem ülő székre.-Gondolom rám sem emlékszel.-nézett rám fancsali mosollyal.
-Sajnálom, de nem.-ráztam a fejemet.
-Ryan vagyok. A fogadott bátyád.-mondta kedvesen.
-Én is bemutatkoznék, de fogalmam sincs, hogy ki vagyok.-nevettem.
-Sarah Beckett vagy, 21 éves, és Magyarországon születtél. Londonban élsz, de most éppen turnén vagy, vagy is voltál velünk, a zenekaroddal. Van egy három éves öcséd, és egy Hógolyó nevű cicád. John és Edward a két legjobb barátod. Ők voltak azok akik itt voltak benn veled mikor felébredtél.-mesélt rólam Ryan.
-Jobban ismersz, mint én saját magamat.-mosolyodtam.
-Miss Beckett. Örömmel látom, hogy felébredt.-lépkedett mellém egy furcsa akcentusú japán csávó.-Nyissa ki a száját.-mondta, mire én engedelmeskedtem.-Nagyon jó. Nézzen fel.-mutatott a plafonra, és megnézte a szememet is.-Aha. Rendben. Fáj valamije?-nézett rám.
-A karom, meg kicsit a fejemet.-adtam a tömör választ.
-Emlékezet kiesés?-kezdte el piszkálni a kötést a fejemen.
-Van. Nem emlékszek konkrétan semmire sem.-haraptam bele az alsó ajkamba.
-Semmire?-állt meg a csávó keze.
-Semmire.-ismételtem meg.
-Mindjárt jövök.-szaladt ki a szobából.
A következő két-három órában csomó vizsgálaton kellett átesnem. Igazából már majdnem hogy az agyamba turkáltak. A jobb kezemet végülis megröntgenezték, és eltört. Egyre jobb. Azt sem tudom, hogy ki vagyok, és még a kezem is eltört. Nagyon jó.
Mire betoltak a szobámba, lehetett éjfél, és én már hulla fáradt voltam.
-Hogy van doktor úr?-kérdezte az egyik szőke srác, most már gondosan felállított hajjal. Pff, ecsetfejek. Valahogy nagyon nem szimpatikus nekem ez a két srác. Örömmel hallgattam volna a két srác nyáladzását, de túl fáradt voltam, így a szememre álom nehezedett.
A kórházból rá két hétre engedtek ki, azzal a feltétellel, hogy vigyázok a karommal. Az emlékeim még mindig nem tértek vissza. John-al és Edward-al eléggé távolság tartó vagyok, de fogalmam sincs, hogy miért. Ryan nagyon szimpatikus, és sokat mesél rólam, de mindig azt mondja, hogy az ecsetfejűek többet tudnának mondani. Nem tudom, hogy miért, de valami egyszerre vonz, és nagyon taszít attól a két sráctól. Kedvesek, meg minden, de furcsák. Talán túl közel állnak egymáshoz, bár lehet, hogy csak nekem furcsa, hogy két srác folyton ölelgeti egymást.
Tokio-i reptér a város szélén van, így eléggé sokat kell egy légtérbe lennem az ecsetfejűekkel, akik látszólag próbálnak velem szóba elegyedni, de nem nagyon jön össze nekik.
-És erre sem emlékszel?-tolt az orrom elé az egyik egy képet, ahol valamelyikükkel épp csókolózok (!!).
-Én jártam valamelyikőtökkel?-kérdeztem döbbenten.
-Igen. Edward-al.-mutatott (ezek szerint) John Edward-ra.-Egyáltalán nem emlékszel?-kérdezte szomorúan.
-Nem.-sóhajtottam unottan.
-John, hagyd rá. Nincs jó kedvében.-segített ki Josh.
-Kérsz kávét?-nyújtott felém Ryan egy műanyag poharat.
-Utánad igyak? Meg vagy te húzatva?-néztem rá undorodva. Itt mindenki meghibbant?
-Bocs.-húzta vissza a kezét a srác, és kibámult az ablakon.
És én ezekkel fogok együtt élni? Befogok golyózni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése