2013 szeptember
Lassan telnek a napok. Az emlékeim még mindig nem tértek vissza, és már lassan három hete együtt élek 5 (!) pasival. Jó párszor volt itt két lány, akik szintén próbáltak beszélni velem, de kezd elegem lenni. Mindenki képeket mutogat nekem, és történetek mesélnek, meg azt magyarázzák, hogy nem ilyen voltam, hogy megváltoztam... Nem értik meg, hogy nem emlékszem, hogy milyen voltam.
Lehet, hogy el kéne szöknöm. Elmenni máshova, és itt hagyni ezeket. Itt senki sem érti meg, hogy talán soha sem leszek a régi. Már semmi nem lesz a régi.
Kb. tizenegy óra lehet, és már megint nem tudok aludni. Kimásztam az ágyamból, és egy hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam egy nagyobb táskát, és elkezdtem beledobálni pár ruhát. Felvettem valami melegebb cuccot, és lementem a földszintre. Mindenki alszik. Lenyomtam a kilincset, és kiléptem a hideg londoni levegőre. Halkan bezártam a zárat, a kulcsot pedig beraktam a lábtörlő alá.
Ahogy elindultam az utcán, láttam ahogy egy-egy autó elhalad mellettem. Ahhoz képest, hogy hétköznap volt, eléggé sokan voltak az utcákon. Fogalmam sem volt, hogy hova megyek, de úgy éreztem, hogy mennem kell.
Úgy húsz perc múlva megérkeztem a legközelebbi buszmegállóba. Féltem. Hogy mitől? Nem tudom. Talán a sötét teszi ezt. A buszmegállóban lévő lámpa már még éppen hogy csak pislákolt, míg végül elaludt. Kissé összébb húztam magamon a felkapott melegítőt, aztán megcsapott egy ismerős illat. Akkor esett le, hogy valamelyik ecsetfejű melegítőfölsőjét hoztam el. Na, szuper. Egyáltalán az mit keresett az én szobámban?
-Hova mész?-tette valaki a kezét a vállamra. Riadtan fordultam hátra, ahol az egyik ecsetfejűvel találtam szembe magamat.
-Mit akarsz John?-néztem rá dühösen.
-Még mindig Edward, és kérdeztem valamit. Hova mész?-ismételte meg a kérdést.
-Semmi közöd hozzá.-rántottam egyet a táskámon.
-Pont, hogy van. A legjobb barátod vagyok, akár emlékszel rá akár nem, és nem fogom hagyni, hogy elmenj.-fogta meg a táskát, és elakarta venni, de nem hagytam.
-Épp ez az, hogy nem emlékszem. Hagyjatok békén. Mindenki élje a saját életét. Ti ugráljatok a színpadon, és ölelgessétek egymást naphosszat, de hagyjatok engem békén.-rántottam vissza a táskát.
-Sarah, te hallod magadat? Mindenki élje a saját életét? Te is hozzá tartozol az életünkhöz. A mindennapjainkhoz.-engedte el a táskát, mire én hátra estem.
-Jól van, add be valaki másnak ezt a csöpögős dumát. Én nem tartozok senkihez ebben a nyomorult világban.-tápászkodtam fel, és leporoltam magamat.
-De. Hozzám tartozol.-lépett közelebb hozzám, mire én hátrálni kezdtem. Ha megcsókol, esküszöm felpofozom.
-Hozzád? Neked agyadra ment a sok banán, meg a pokémonok.-nevettem, mire Edward még közelebb lépett. Megint hátra léptem pár lépést, de pechemre falhoz értem. Nem bírtam tovább hátrálni. Edward nekinyomott a falnak, és közel hajolt az arcomhoz. Homlokát az enyémnek támasztotta, de én nem néztem a szemébe. A földet vizsgáltam dühösen, mire ő az állam alá helyezte a kezét, és kényszerített, hogy ránézzek. Zöld szemei csillogtak az utcai lámpák fényében. Ha akartam sem tudtam volna reagálni, mert minden olyan gyorsan történt.
Edward az ajkát az enyémre tapasztotta, és gyengéden megcsókolt. Abban a pillanatban minden emlékem visszatért. Az együtt töltött évek, a koncertek, az a bizonyos reptéri csók, a gyerek korom. A sok öröm, és fájdalom egyszerre tért vissza, és egy könnycsepp formájában gördült le az arcomon.
Edward elengedett, és mélyen a szemembe nézett. Reménykedve fürkészte az arcomat, belőlem pedig kitört a zokogás.
-Sajnálom, hogy így viselkedtem veletek.
-Nem tehettél róla.-simította meg az arcomat.-Semmi baj. Most már minden rendben van.-ölelt át.
-Egy szörnyeteg vagyok.-sírtam.
-Terhes vagyok.-mondta Edward, mire én zavarodottan toltam el magamtól.
-Mi van?-néztem rá furán.
-Nem olyan dolgokat mondtuk amik nem igazak?-pislogott.
-Olyan hülye vagy.-nevettem, és ismét átöleltem.
-Tudom.-simogatta a hátamat.
-Köszönöm, hogy utánam jöttél. Nem tudom, hogy mit csináltam volna, ha hagysz elmenni.-suttogtam.
-Nem hagyhattam, hogy csak úgy kisétálj az életünkből.-nevetett.-Ami meg a csókot illeti... A doki azt mondta, hogy ha a képek nem segítenek, akkor egy múltban megtörtént hatást, vagy nem tudom mit próbáljunk meg előidézni, és a legegyszerűbbnek a csók tűnt pillanatnyilag, mivel az már nem egyszer megtörtént a múltban.-magyarázta mosolyogva.
-Köszönöm.-mosolyodtam el én is, és nyomtam egy puszit az arcára.
-Most már minden rendben lesz. Meglátod.-mondta biztatóan.-Gyere, menjünk haza.-intett, mire én felvettem a táskámat a földről, és Edward-hoz bújtam. Így indultunk haza.
Edward a szememben a mai napig egy hős. Akkor ismét megmentette a karrieremet, és talán az életemet is egyetlen csókkal. Igen, el kell ismernem, Amy egy nagyon szerencsés lány, hogy ez a srác a barátja. Mondjuk, én sem jártam rosszul.
Úgy húsz perc múlva megérkeztem a legközelebbi buszmegállóba. Féltem. Hogy mitől? Nem tudom. Talán a sötét teszi ezt. A buszmegállóban lévő lámpa már még éppen hogy csak pislákolt, míg végül elaludt. Kissé összébb húztam magamon a felkapott melegítőt, aztán megcsapott egy ismerős illat. Akkor esett le, hogy valamelyik ecsetfejű melegítőfölsőjét hoztam el. Na, szuper. Egyáltalán az mit keresett az én szobámban?
-Hova mész?-tette valaki a kezét a vállamra. Riadtan fordultam hátra, ahol az egyik ecsetfejűvel találtam szembe magamat.
-Mit akarsz John?-néztem rá dühösen.
-Még mindig Edward, és kérdeztem valamit. Hova mész?-ismételte meg a kérdést.
-Semmi közöd hozzá.-rántottam egyet a táskámon.
-Pont, hogy van. A legjobb barátod vagyok, akár emlékszel rá akár nem, és nem fogom hagyni, hogy elmenj.-fogta meg a táskát, és elakarta venni, de nem hagytam.
-Épp ez az, hogy nem emlékszem. Hagyjatok békén. Mindenki élje a saját életét. Ti ugráljatok a színpadon, és ölelgessétek egymást naphosszat, de hagyjatok engem békén.-rántottam vissza a táskát.
-Sarah, te hallod magadat? Mindenki élje a saját életét? Te is hozzá tartozol az életünkhöz. A mindennapjainkhoz.-engedte el a táskát, mire én hátra estem.
-Jól van, add be valaki másnak ezt a csöpögős dumát. Én nem tartozok senkihez ebben a nyomorult világban.-tápászkodtam fel, és leporoltam magamat.
-De. Hozzám tartozol.-lépett közelebb hozzám, mire én hátrálni kezdtem. Ha megcsókol, esküszöm felpofozom.
-Hozzád? Neked agyadra ment a sok banán, meg a pokémonok.-nevettem, mire Edward még közelebb lépett. Megint hátra léptem pár lépést, de pechemre falhoz értem. Nem bírtam tovább hátrálni. Edward nekinyomott a falnak, és közel hajolt az arcomhoz. Homlokát az enyémnek támasztotta, de én nem néztem a szemébe. A földet vizsgáltam dühösen, mire ő az állam alá helyezte a kezét, és kényszerített, hogy ránézzek. Zöld szemei csillogtak az utcai lámpák fényében. Ha akartam sem tudtam volna reagálni, mert minden olyan gyorsan történt.
Edward az ajkát az enyémre tapasztotta, és gyengéden megcsókolt. Abban a pillanatban minden emlékem visszatért. Az együtt töltött évek, a koncertek, az a bizonyos reptéri csók, a gyerek korom. A sok öröm, és fájdalom egyszerre tért vissza, és egy könnycsepp formájában gördült le az arcomon.
Edward elengedett, és mélyen a szemembe nézett. Reménykedve fürkészte az arcomat, belőlem pedig kitört a zokogás.
-Sajnálom, hogy így viselkedtem veletek.
-Nem tehettél róla.-simította meg az arcomat.-Semmi baj. Most már minden rendben van.-ölelt át.
-Egy szörnyeteg vagyok.-sírtam.
-Terhes vagyok.-mondta Edward, mire én zavarodottan toltam el magamtól.
-Mi van?-néztem rá furán.
-Nem olyan dolgokat mondtuk amik nem igazak?-pislogott.
-Olyan hülye vagy.-nevettem, és ismét átöleltem.
-Tudom.-simogatta a hátamat.
-Köszönöm, hogy utánam jöttél. Nem tudom, hogy mit csináltam volna, ha hagysz elmenni.-suttogtam.
-Nem hagyhattam, hogy csak úgy kisétálj az életünkből.-nevetett.-Ami meg a csókot illeti... A doki azt mondta, hogy ha a képek nem segítenek, akkor egy múltban megtörtént hatást, vagy nem tudom mit próbáljunk meg előidézni, és a legegyszerűbbnek a csók tűnt pillanatnyilag, mivel az már nem egyszer megtörtént a múltban.-magyarázta mosolyogva.
-Köszönöm.-mosolyodtam el én is, és nyomtam egy puszit az arcára.
-Most már minden rendben lesz. Meglátod.-mondta biztatóan.-Gyere, menjünk haza.-intett, mire én felvettem a táskámat a földről, és Edward-hoz bújtam. Így indultunk haza.
Edward a szememben a mai napig egy hős. Akkor ismét megmentette a karrieremet, és talán az életemet is egyetlen csókkal. Igen, el kell ismernem, Amy egy nagyon szerencsés lány, hogy ez a srác a barátja. Mondjuk, én sem jártam rosszul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése