36. I Can't Live Without Them...♥

2018

Miután John ügyesen kiposztolta twitterre, hogy ikreket várok, egy évig tőlünk volt hangos a sajtó. Mindenféle hülyeséget összehordtak, amiből egy idő után kezdett elegem lenni. Szerencsére a srácok lenyugtattak, így nem lett senkinek sem baja...
Aztán decemberbe megszületett Faith és Harry. Mindenki boldog volt, de persze a sajtónak (mint mindenbe) ebbe is bele kellett szólnia. Elkezdték elemezni, hogy vajon miért Faith (remény) lett a gyermek neve. John-nak erre volt egy roppant egyszerű válasza: megtetszett nekünk a név. Ennyi, nincs tovább. Ezután persze tovább találgattak, mert nem akarták nekünk elhinni. Miért is kéne hinni a gyerek anyjának, vagy apjának....
2015 februárjában átköltöztünk John-al egy másik lakásba, mert a srácok már kész voltak tőlünk. Igazából Edward meg Amy amiben csak tudott segített, ahogy Sussanna is, és így sikerült átvészelnünk azt a kemény pár hónapot.
Ami a többieket illeti, a legtöbben megtalálták a párjukat. Ryan 7 év után jött rá, hogy az igazi végig ott volt az orra előtt, csak nem vette észre, így 2017 nyarán összejött Skyler-al. Edward természetesen együtt maradt Amy-vel, és ők azóta is tartós kapcsolatban élnek. Cody, Josh, és Adam (vagy ahogy Ryan hívja őket: a Loser Three) a világ három legválogatósabb sráca. Komolyan. Nekik semmi és senki sem jó. John mindig azt mondja, hogy se baj, ott vannak egymásnak...
Hogy őszinte legyek, mikor kimentem 2010-ben London-ba, nem ilyen terveim voltak. Normális életet akartam élni, egy hétköznapi sráccal. Ehelyett egy nagyra nőtt óvodással nevelem a két gyerekemet...De tudjátok mit, nem bánom. Nem szeretnék hétköznapi életet élni. Imádom ezt a felhajtást amit körülöttünk van. Nem tudnék nélküle élni.
Úgy néz ki elérkeztünk a jelenbe. Itt véget ér a történet, egyenlőre.
-Saraaaaaah!-szaladt felém John, és azzal a lendülettel rám ugorva, letepert a földre.-Mit csinálsz?-mosolygott rám.
-Öhm, semmit.-füllentettem.
-Aha, persze. Na, nézzük csak.-emelte fel az ágyról az tabletet, mire én beleharaptam az alsó ajkamba, és figyeltem ahogy John komoly arccal olvassa az eddig írottakat.-Ez aranyos.-húzódott mosolyra a szája.-Szeretlek csajszi.-mondta magyarul, most már alig hallható akcentussal.
-Hé, hova lett azaz édes kiejtésed?-mosolyodtam el.
-Elhagytam.-húzta el a száját.-Segítesz megkeresni?-hajolt hozzám közelebb, annyira, hogy már az arcomon éreztem a leheletét. 
-Persze.-vigyorogtam, mire John ajkait az enyémre nyomta. A karomat a nyaka köré fontam, mire ő belemosolygott a csókba.-Na, megtaláltad?-nevettem.
-Sajnos nem.-rázta a fejét szomorúan.-Viszont Edward-ék kinn várnak ránk a konyhába.-intett a fejével a konyha felé.
-Akkor mondjuk ki kéne menni...nem?-néztem fel rá kérdőn.
-Kéne.-vigyorgott, miközben lemászott rólam, és felsegített.
-Anyu, apu! Nézzétek mit kaptam Edward bácsitól!-szaladt felénk Faith.
-Na, mutasd prücsök.-emelte fel John a kislányt, akin egy 'Edward is my biggest fan' feliratú póló volt.-Csinálunk egy olyan feliratú pólót Edward-nak, hogy 'Edward is the biggest looser in the world'?-nézett mosolyogva John Faith-ra, mire én hangosan felnevettem.
Igen, nem tudnék nélkülük élni.

35. The Month of Surprises

2014 április

2014 áprilisa számos meglepetést tartogatott számunkra.

-Ezt nem hiszem el.-dühöngtem kora reggel a fürdőszobában.

-Mi az kicsim?-jelent meg John feje a fal és az ajtó közötti kis nyíláson.

-Esküszöm egyáltalán nem eszek többet mint eddig, mégis mintha napról-napra kövérebb lennék.-sóhajtottam.

-Mit számít pár kiló? Gyönyörű vagy.-mosolygott a szőke srác.

-Édes vagy.-döntöttem kicsit oldalra a fejemet.-Viszont sietnünk kell, úgyhogy kifele.-indultam el az ajtó fele, és becsuktam azt.

A reggeli készülődéssel szerencsémre gyorsan végeztem, így fél óra múlva készen sétáltam le a lépcsőn.

-Reggelt csajszi.-mosolygott rám Ryan, és a kezembe nyomta a kávémat.

-Jobbat.-kortyoltam bele a műanyag pohárba.-Inkább képes voltál elmenni a Starbucks-ba, minthogy főzz kávét?-néztem összehúzott szemöldökkel a poharat.

-Aha.-bólogatott.

-JÖVÖÖÖÖÖÖÖÖK.-szaladt felénk Josh, és ahogy mellénk ért, pofára esett.

-Hülyékkel vagyok körülvéve.-fogtam a fejemet.

-Nem vagy egyedül.-sétált oda hozzánk Adam, átlépve a földön fetrengő Josh-t.

Más fél órába telt mire eltudtunk jutni a forgatás helyszínére. Liam-től meg is kaptam a lecseszést, hogy nem tudom a srácokat egyben tartani, hisz valaki mindig elkószál.

A nap összességében nagyon lassan telt, így mire eljutottunk az ebéd szünetig, már azt hittem összeesek.

-Jooohhhn. Fáradt vagyok.-fúrtam az arcomat a srác mellkasába, de ő nem válaszolt.-John. Hahó.-húzódtam el tőle, és csak akkor vettem észre, hogy a telefonja kijelzőjét bámulja döbbenten. 

-John, mi van? Úgy nézel mint aki szellemet látott.-röhögött Ryan.

-Kb. úgy is érzem magamat.-nyelt egy nagyot.-68millió megtekintése van a Neverland-nek.-nézett fel a telefonjából.

-Kevesebb, mint két hónap alatt?-pattant Edward a tesója mellé.

-Aha.-bólogatott John sokkolódva.

-High five, man!-emelte fel a kezét Edward, John pedig belecsapott.

-LIAAAAAAAM.-ordított John, mire a turné menedzser kérdőn felénk fordult.-TALÁLD KI, HOGY KINEK VAN 68MILLIÓS NÉZETTSÉGE A YOUTUBE-ON.-vigyorgott John, mint egy idióta.

-Birtney Spears-nek?-vonta fel a szemöldökét Liam.

-Nekünk.-vigyorgott Edward is, mire Liam odasietett hozzánk. Hát mit ne mondjak, ő is kicsit meglepődött, viszont a meglepetéseknek még nem volt vége.

Másnap nem egyszer rosszul lettem, amit a srácok betudtak annak, hogy valamit összeettem, pedig nem erről volt szó.
Míg a többiek elvoltak valahol, én addig elmentem a gyógyszertárba, és vettem egy terhességi teszt. Féltem. Őszintén féltem, hogy ennek mi lesz a vége.
Egyáltalán nem vagyok még kész arra, hogy anya legyek.
Szinte futottam az utcán, és ahogy haza értem be is zárkóztam a WC-be. Amint kész lettem, kimentem a szobánkba, és az ágyon ülve vártam, hogy mi fog történni. Minden másodperc egy órának tűnt. Idegileg már teljesen kész voltam, és szinte megváltásként ért, mikor elkezdett csipognak a telefonom: az idő letelt. Összeszorított fogakkal emeltem fel a kis 'készüléket'. Két csík. Terhes vagyok. A készülék kicsúszott az ujjaim közül, és hang nélkül ért földet a puha szőnyegen.
Egy világ omlott össze bennem. Most mit csináljak? Én erre még nem vagyok felkészülve.
-Hé, kicsim. Minden oké?-hallottam John hangját. Könnyes szemmel néztem fel rá, és egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy most hogy kellene erre reagálnom.
John odasétált hozzám, és felvette a földről a kis szerkezetet.  Először összeráncolt szemöldökkel nézte, aztán halvány mosollyal az arcán emelte fel a tekintetét.
Három órán keresztül beszéltük, taglaltuk, hogy mit kellene tennünk. Az abortuszt első körben kizártuk, és igazából John örült a hírnek, csak valahogy azt nem tudta megérteni, hogy én miért nem vagyok még felkészülve erre az egészre.
-Ne sírj, kérlek.-ölelt át John, miközben belőlem sokadjára tört ki a zokogás.-Sarah, most mond meg őszintén: mi a baj?-simogatta a hátamat.
-Nem tudom. Ez nekem még túl nagy felelősség.-temettem az arcomat John mellkasába.
-Nagy felelősség, de megoldjuk, együtt. Ketten.-tolt el magától, hogy a szemembe tudjon nézni.-Rendben?-mosolygott.
-Rendben.-mosolyodtam el én is, és letöröltem a könnyeimet.

A következő két hét vitatkozások közepette telt. A társaságunk kettő részre bomlott. Voltak akik ellenezték az abortuszt, velem együtt, és voltak azok akik szerint inkább el kellene vetetnem a gyereket. Amy, Robin, Edward, és John álltak az én oldalamon, a másik oldalon pedig Ryan, Cody, Josh, Adam, és anya.
Sajnos ennek az egész gyerek dolognak nagy ára volt. Edward és Amy szétmentek, és pár napra rá Ryan és Robin is, miattam. Szörnyen éreztem magamat. Minden az én hibám volt. Azt kívántam, hogy bárcsak meg nem történt volna ez az egész, viszont a meglepetéseknek itt még nem volt vége...
Hónap végén mentünk ultrahangra, ahol a doki közölte velünk A hírt.
-Ikrek. Gratulálok.-mondta vigyorogva.
-Kösz...Várjunk. Mi?-fogta fel John az imént hallottakat.
-Miss. Beckett ikreket vár. A nemüket még majd csak később lehet megállapítani, de az már biztos, hogy ketten vannak.-magyarázta a doki vigyorogva.
Ez volt a következő amit én is és John is eléggé nehezen bírtunk felfogni. Ikrek?
-Ezt hogy hoztuk össze?-pislogott értetlenül John, mikor kiléptünk a kórházból.
-Fogalmam sincs.-ráztam a fejemet sokkolódva.
És akkor itt még mindig nem volt vége a meglepetéseknek. Otthon várt ránk a folytatás.
Amint beléptünk a lakással, meglepetten tapasztaltuk, hogy az egész társaság otthon van, plusz még anya.
-Öhm, mi történt?-lépkedett beljebb John.
-Rájöttünk, hogy hülyék voltunk.-sóhajtott Ryan, miközben felállt, és odasétált hozzám.-A ti döntésetek, és akárhogy is döntötök, mindig támogatni fogunk titeket.-állt meg előttem, mire én elmosolyodtam, és átöleltem.
-John, egyébként kiderült már, hogy fiú-e vagy lány?-vigyorgott Edward.
-Nem, viszont... öhm...hogy is mondjam....-csinálta a feszkót John.
-Bökd már ki.-idegeskedett Cody.
-Ikrek.-mondta ki végül John, mire én elpirultam.
-Ember, ezt hogy hoztad össze?-pacsizott John-al Edward.
-Mi is ezen izéltünk Sarah-val.-vihogott John.
Szerencsére itt véget értek a meglepetések. Már csak az elkövetkező kilenc hónapot kell túlélnem. Vagyis, túlélnünk.

34. I Don't Wanna Grow Up

2014 február

Nem sokkal az után, hogy John-al összejöttem visszamentünk Dublin-ba. Szerencsére John félelme nem teljesültbe, úgyhogy nem lett gond a Sophie ügyből.

Február elején eléggé sok álmatlan éjszakám volt, de fogalmam sincs, hogy miért. Sajnos ezt John is észrevette.

-Sarah, baj van?-hallottam az álmos hangját.

-Nem tudom.-sóhajtottam.

-Nem tudod, hogy van-e valami baj?-nevetett, miközben fölém hajolt.

-Nincs baj, csak mindjárt itt van a szülinapom, és 22 leszek.-magyaráztam.

-És mi ezzel a baj?-pislogott értetlenül.

-Nem akarok felnőni.-ráztam a fejemet.

-Én sem akarok, de egyszer fel kell nőnünk.-vágott fancsali képet.

-Felnőttnek lenni szívás.-húztam el a számat.

-Az.-bólintott John.

-Megígéred, hogy te mindig ilyen idióta maradsz?-néztem rá kérlelően.

-Megpróbálok az maradni, oké?-mosolyodott el, és nyomott egy puszit a számra.

-Oké.-mosolyodtam el halványan.

-Vagy el is mehetünk Sohaországba. Úgy egyszerűbb lenne.-tűnődött, mire én furcsán néztem rá.-Gondolj csak bele. Kinyitnám az ablakot, és elrepülnék Sohaországba.-tárta szét a karját.

-Bár ilyen egyszerű lenne.-sóhajtottam.

-Na, ne legyél már szomorú.-vágott fancsali képet.

-Akkor azt mond meg, hogy miért legyek boldog.-néztem a szemébe.

-'Cuz I'm biggest, girl, don't you know that.-énekelte, mire felnevettem.-Ezért legyél boldog.-vigyorgott, és rákulcsolta az ujjait az enyémekre.

-Szeretlek John.-mosolyodtam el.

-Én is szeretlek csajszi.-csókolt meg, de okvetlenül is belemosolyogtam a csókba.-Na, mi olyan vicces?-nézett rám meglepetten.

-Semmi csak eszembe jutott mikor megszívattuk Edward-ot, és azt mondtad, hogy ha Ed nem a tesód lenne lenyúlnál.-nevettem.

-Ahhoz képest mégis lenyúltalak.-nevetett ő is.-Remélem nem bánod.-mosolygott folyamatosan.

-Egyáltalán nem.-ráztam a fejemet.

-Akkor jó.-nyomott egy puszit az orromra.-Tartunk itt papírt meg tollat?-pislogott rám aranyosan.
-Öhm, biztos, de minek neked az?-néztem rá értetlenül.
-Eszembe jutott valami.-pattant ki az ágyból, és elkezdett kotorászni, aztán egy grafittal meg egy lappal leült az asztalhoz, és írni kezdett.
-Mi ilyen sürgős?-másztam ki nevetve az ágyból, és John-hoz léptem.-Neverland.-olvastam fel mosolyogva a szám címét, és követtem az író srác kezét.
Jó pár percig mosolyogva néztem ahogy John írja a dalszöveget, aztán egyszerre csak megállt a keze.
-Az ugye leesett, hogy ezt rólad írom?-nézett rám vigyorogva.
-Igen, leesett, és ari vagy.-mosolyodtam el, és nyomtam egy puszit az arcára.-Nem haragszol ha én lefekszem?
-Nem, dehogy. Aludj jól.-mondta kedvesen.
 Így történt, hogy rá két hétre megzenésítettük az egyik legnagyobb slágert.

33. Who Cares The Others?

2014 január

Még január elején haza utaztam anyáékhoz, akik természetesen nagyon őrültek nekem. Nem tudom, hogy mennyi ideig leszek Szegeden, de most kell ez a kis kiruccanás.
Az éjszaka közepén furcsa zajra ébredtem. Hógolyók az ablakon. Bármikor felismerném ezt a hangot. Kómásan kikászálódtam az ágyból, és az ablakhoz léptem. Hát, eléggé nagy meglepetésben volt részem.
-Emlékszel, hogy mit kérdeztem legutóbb ilyenkor?-néztem kérdőn az ablak alatt álló srácra.
-Hogy miért nem Dublin-ban vagyunk, de most csak egyedül jöttem. Beszélnünk kell.-mondta komolyan John.
-Feljössz vagy lemenjek?-harapdáltam a szám szélét.
-Felmennék ha nem baj.-nézett rám, és mintha szomorú lett volna. Gyorsan becsuktam az ablakot, felkaptam egy gatyát, és kisettenkedtem a bejárati ajtóhoz.
-Gyere.-engedtem be mosolyogva a kissé megázott srácot, de ő ahelyett, hogy elkezdte volna levenni a kabátját szorosan magához ölelt.
-Hiányoztál.-suttogta.
-Te is nekem.-mosolyodtam el.-De mégis mi a fenét keresel te itt?
-Muszáj valakivel beszélnem.-túrt bele a hajába, miután elengedett.
-És ezért idejöttél Dublin-ból?-néztem rá értetlenül.
-Aha.-bólintott.
-Mond, hogy nincs baj.-rémültem meg.
-Ami azt illeti van.-sóhajtott.-Sophie szakított velem.-bámulta a padlót.
-Mi? De... mégis miért?-döbbentem le teljesen. John és Sophie nagyon összeillettek, és álmomban sem hittem volna, hogy egyszer szétmennek.
Látva John arckifejezését, sejtettem, hogy miről lehet szó.
-Gyere, főzök egy teát.-intettem, és elindultam a konyha felé.
John részletesen elmesélt mindent, az elejétől a végéig, én pedig türelmesen végig hallgattam.
-És Edward? Ő tud erről az egészről?-kortyoltam bele a teámba.
-Nem, dehogy. Nem akartam neki elmondani, mert ugye Amy meg Sophie ikrek, és akkor abból csak gond lenne.-magyarázta.
-Sajnálom.-néztem rá fancsali képpel.
-Így jártam.-vonta meg a vállát, és a teás bögrét kezdte vizsgálgatni, mintha csak valami érdekes lenne rajta.
-Van valami cuccod, vagy csak így simán felszálltál a gépre, és eljöttél?
-Csak az ami rajtam van.-mondta.-Nem aludhatnék ma itt?-nézett fel rám.
-Ez csak természetes.-mosolyodtam el, és felálltam, hogy elpakoljam a bögréket. John szomorúan bámulta az asztalt, és egy könnycsepp gördült le az arcán. Leraktam a két bögrét a pultra és vissza léptem John mellé.
-Ne sírj. Kérlek.-nyomtam egy puszit az arcára.-Inkább aludjunk, oké?-simítottam meg a karját.
-Oké.-bólintott, és durván letörölte az arcát.
Csak mikor beléptünk a szobámba akkor esett le, hogy nem tudok John-nak alvós cuccot adni.
-Akkor csak vedd le a gatyádat.-legyintettem.
-Öhm, nem fog zavarni, hogy egy szál alsóban leszek?-nézett rám furán.
-Nem.-ráztam a fejemet.-Azért megnézem még egyszer a szekrényemet. Hátha elraktam véletlen valamelyik gatyádat.-léptem vissza nevetve a gardróbhoz, és elkezdtem kotorászni.-Nem, sajna semmi.-csuktam be szomorúan az ajtót, és ahogy megfordultam John-al találtam magamat szembe. Nem tudom, hogy mióta állhatott ott, de eléggé megijesztett.
-Bocsi.-mosolyodott el halványan.
-Semmi baj.-mosolyogtam én is, és furcsa érzés járt át. Egyszerűen sosem fogom megérteni, hogy John hogy tud úgy nézni, mintha a lelkembe látna.-John, öhm...-kezdtem volna, de nem hagyta, hogy befejezzem a mondani valómat. Ajkát erőteljesen az enyémre nyomta, és megcsókolt.
Sokaktól hallom, hogy John-t mindig Edward-hoz hasonlítják, vagy éppen fordítva. Ez egy hatalmas hülyeség. Lehet, hogy ikrek, de teljesen különbözőek.
John az a fajta srác aki ha valamit akar, azért küzd addig amíg meg nem kapja. Sophie-val több hónapig együtt voltak a Jedhead-ek utálkozása ellenére is. Nagyon szép pár voltak, és nagyon büszke voltam John-ra, de Sophie valahogy többet akart, vagy nem tudom. Oké, én is szerettem már ki emberekből, de annak meg megmondta, hogy bocs, ez van, és nem álltam össze a párom háta mögött mással...
-Sarah, én sajnálom.-mondta John mikor elváltunk egymástól. Magam elé bámulva gondolkodtam, aztán felnéztem John-ra, és most én támadtam le ajkait. Nem ellenkezett, rögtön visszacsókolt. Fogalmam sincs, hogy mi vonz ebben a srácban ennyire. Talán az, hogy kinézetre hasonlít Edward-ra? Kétlem. John tényleg egy külön személyiség.
Nem akartam, hogy elengedjen, és mintha ő ezt megérezte volna, újra és újra megcsókolt. Karomat a nyaka köré fontam, mire ő felkapott, oda vitt az ágyhoz, és óvatosan ledobott rá. Amint fölém mászott neki esett a nyakamnak, és apró csókokat lehelt rá. Ekkor észbe kaptam.
-John, mit csinálunk?-húzódtam el tőle, mire John meglepetten nézett rám, és sóhajtott egy nagyot.
-A fenébe is Sarah, szeretlek.-mondta ki végül. Döbbenten néztem rá.
-John, ha most összejövünk mit fognak rólam gondolni? Mindenki azt fogja hinni, hogy csak egy ribi vagyok.-harapdáltam a szám szélét.
-Miért hinnék azt?-mászott közelebb hozzám John.
-Mert most Edward után összejövök veled.-néztem John szemébe.
-Annak már egy éve.-simította meg az arcomat, amitől kirázott a hideg.-Meg egyébként is. Kit érdekelnek a vélemények?-mosolygott.
-John, sztárok vagyunk, hahó. Rohadtul számít az emberek véleménye.-néztem félre.
-Sarah, itt csak az számít, hogy te is szeretsz-e.-tette John a kezét az állam alá, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
Most verjem át magamat és őt is? Nem. Most az egyszer a büdös életbe nem azt fogom nézni, hogy másnak mi a jó.
-Szeretlek.-mosolyodtam el.
-Semmi más nem számít.-rázta a fejét, és nyomott egy puszit a homlokomra.
Így utólag visszagondolva jól döntöttem. Fogalmam sincs, hogy mi lenne velem ma, ha akkor nem mondom meg az igazat John-nak.

32. I Gonna Go Home

2013 december

2013 karácsonya. Ez sem volt egy túl könny időszak nekem, mert körülöttem mindenki kapcsolatban volt, és én voltam az egyetlen aki szingliként élte a szürke hétköznapjait. Az ikrek folyton a barátnőikkel lógtak, így én egyedül maradtam.

Liam-el nagyban jártuk szent este a plázákat, hogy valami jó ajándékot tudjunk venni az ikreknek, de semmit sem találtunk.

-Jó, vegyük át még egyszer.-torpant meg Liam.-Nyakkendőt nem, mert abból már gyűjteményük van, öltönyük is van jó pár száz, és akkor a játékokról ne is beszéljünk. Mégis mi a bánatot vegyünk nekik?-értetlenkedett.

-Hidd el Liam, ha tudnám, már rég nem lennénk itt.-dörzsöltem össze a kezemet a hidegben.

-Gyere, hátha itt találunk valamit.-lépett be a következő bevásárló központba.

-És mi lenne ha telefont vennénk nekik? Tegnap törték össze a sajátjukat.-követtem Liam-et.

-Már megint? Istenem, ez már hanyadik iPhone?-sóhajtott, és beszálltunk a liftbe.

-Sokadik.-nevettem.

-Eléggé fárasztó ez az ajándék vásárlás.-fogta a fejét Liam.

-Senki sem mondta, hogy könnyű lesz.-néztem rá nevetve. Liam halványan elmosolyodott, és már válaszolni akart, mikor a lift hirtelen megállt, én pedig azzal a lendülettel ráestem Liam-re.

-Mi a fene történt?-próbáltam meg lemászni a menedzseremről.

-Fogalmam sincs.-mondta fojtott hangon.

-Úristen, nagyon összenyomtalak.-riadtam meg.

-Nem, nyugi. Semmi bajom.-nevetett.

-Kéne valami fény.-vettem elő a mobilomat, és megvilágítottam az eléggé nagy liftet. 

-Biztos áramszünet van a vihar miatt.-tápászkodott fel Liam, és elkezdett a gombokkal babrálni.-Hát úgy néz ki itt ragadtunk.-nézett rám fájdalmasan.

-Akkor ébressz fel, ha kimentettek.-helyezkedtem kényelembe, mire Liam röhögve leült mellém.

-Sarah, mi a baj?-váltott komolyra.

-Honnan veszed, hogy baj van?-pislogtam rá értetlenül.

-Elég rád nézni. Lehet, hogy a többiek beveszik ezt a gyönyörű álmosolyt, de én látom, hogy baj van.-mondta.

-Ennyire látszik?-húztam el a számat, mire Liam bólintott. Sóhajtottam egyet, és lehunyt szemmel elfordítottam a fejemet.

-Edward.-hajtotta Liam hátra a fejét.

-Még mindig szeretem.-néztem rá könnyes szemmel.

-Sarah, eltelt egy év azóta. Túl kellene lépned. Másokkal randizni.-ölelte át a vállamat Liam.

-Azt hiszed nem próbáltam?-fakadtam ki.-Egy éve azon vagyok, hogy ne szeressem. Ő is szeretett, én pedig elbasztam. Kidobtam azzal, hogy legyen inkább a legjobb barátom. Akkor idióta vagyok, Liam.-túrtam bele a hajamba.

-Inkább csak szerelmes.-nevetett.

-Most lehetnék én Amy helyében. Boldog lehetnék.-sírtam.

-Lehetnél, de nem vagy az. Sarah, nézz magadra! Semmire nem mész az ön marcangolással. Már megtörtént, és változtatni úgy sem tudsz rajta.-simogatta a karomat.

-Igazad lehet.-szipogtam.

-Igazam van csajszi.-mosolygott.

-Szerintem haza megyek egy kis időre.-szólaltam meg pár perc után.

-Haza?-kérdezte zavarodottan Liam.

-Magyarországra. Anyumék is nem rég mentek haza, úgyhogy szerintem beköltözök hozzájuk pár hétre. Vagy hónapra. Nem tudom még.-hajtottam a fejemet Liam vállára.

-Szólj ha bármiben tudok segíteni.-mondta kedvesen.

-Úgy lesz.-mosolyodtam el.

Kb. 5 (!) órán keresztül lehettünk bent a liftben, ugyanis mikor kiszedtek minket onnan a tűzoltók már 11 óra volt. Ennyit a szent estéről.

-Úristen! Sarah, Liam! Jól vagytok?-szaladt felénk John rémülten, és a nyakunkba ugrott.

-Nyugi, minden oké, csak kicsit kihűltem.-mosolyogtam.

-Nehogy megfagy itt nekem.-ölelt át szorosan John, és az volt a terve, hogy becipzároz a kabátja alá. Ennek az lett a vége, hogy a kabátja elszakadt...
-Annyira aggódtunk érted.-ölelt át Edward, immáron otthon.
-Sajnálom, hogy elrontottuk a szent estét.-néztem bűnbánóan a kis társaságra.
-Az a lényeg, hogy jól vagy.-mosolygott rám Ryan, és belepuszilt Robin hajába.
Igen, haza kell mennem egy kis időre.

31. Everything Gonna Be Okay

2013 szeptember

Lassan telnek a napok. Az emlékeim még mindig nem tértek vissza, és már lassan három hete együtt élek 5 (!) pasival. Jó párszor volt itt két lány, akik szintén próbáltak beszélni velem, de kezd elegem lenni. Mindenki képeket mutogat nekem, és történetek mesélnek, meg azt magyarázzák, hogy nem ilyen voltam, hogy megváltoztam... Nem értik meg, hogy nem emlékszem, hogy milyen voltam.

Lehet, hogy el kéne szöknöm. Elmenni máshova, és itt hagyni ezeket. Itt senki sem érti meg, hogy talán soha sem leszek a régi. Már semmi nem lesz a régi.

Kb. tizenegy óra lehet, és már megint nem tudok aludni. Kimásztam az ágyamból, és egy hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam egy nagyobb táskát, és elkezdtem beledobálni pár ruhát. Felvettem valami melegebb cuccot, és lementem a földszintre. Mindenki alszik. Lenyomtam a kilincset, és kiléptem a hideg londoni levegőre. Halkan bezártam a zárat, a kulcsot pedig beraktam a lábtörlő alá. 

Ahogy elindultam az utcán, láttam ahogy egy-egy autó elhalad mellettem. Ahhoz képest, hogy hétköznap volt, eléggé sokan voltak az utcákon. Fogalmam sem volt, hogy hova megyek, de úgy éreztem, hogy mennem kell.
Úgy húsz perc múlva megérkeztem a legközelebbi buszmegállóba. Féltem. Hogy mitől? Nem tudom. Talán a sötét teszi ezt. A buszmegállóban lévő lámpa már még éppen hogy csak pislákolt, míg végül elaludt. Kissé összébb húztam magamon a felkapott melegítőt, aztán megcsapott egy ismerős illat. Akkor esett le, hogy valamelyik ecsetfejű melegítőfölsőjét hoztam el. Na, szuper. Egyáltalán az mit keresett az én szobámban?
-Hova mész?-tette valaki a kezét a vállamra. Riadtan fordultam hátra, ahol az egyik ecsetfejűvel találtam szembe magamat.
-Mit akarsz John?-néztem rá dühösen.
-Még mindig Edward, és kérdeztem valamit. Hova mész?-ismételte meg a kérdést.
-Semmi közöd hozzá.-rántottam egyet a táskámon.
-Pont, hogy van. A legjobb barátod vagyok, akár emlékszel rá akár nem, és nem fogom hagyni, hogy elmenj.-fogta meg a táskát, és elakarta venni, de nem hagytam.
-Épp ez az, hogy nem emlékszem. Hagyjatok békén. Mindenki élje a saját életét. Ti ugráljatok a színpadon, és ölelgessétek egymást naphosszat, de hagyjatok engem békén.-rántottam vissza a táskát.
-Sarah, te hallod magadat? Mindenki élje a saját életét? Te is hozzá tartozol az életünkhöz. A mindennapjainkhoz.-engedte el a táskát, mire én hátra estem.
-Jól van, add be valaki másnak ezt a csöpögős dumát. Én nem tartozok senkihez ebben a nyomorult világban.-tápászkodtam fel, és leporoltam magamat.
-De. Hozzám tartozol.-lépett közelebb hozzám, mire én hátrálni kezdtem. Ha megcsókol, esküszöm felpofozom.

-Hozzád? Neked agyadra ment a sok banán, meg a pokémonok.-nevettem, mire Edward még közelebb lépett. Megint hátra léptem pár lépést, de pechemre falhoz értem. Nem bírtam tovább hátrálni. Edward nekinyomott a falnak, és közel hajolt az arcomhoz. Homlokát az enyémnek támasztotta, de én nem néztem a szemébe. A földet vizsgáltam dühösen, mire ő az állam alá helyezte a kezét, és kényszerített, hogy ránézzek. Zöld szemei csillogtak az utcai lámpák fényében. Ha akartam sem tudtam volna reagálni, mert minden olyan gyorsan történt.
Edward az ajkát az enyémre tapasztotta, és gyengéden megcsókolt. Abban a pillanatban minden emlékem visszatért. Az együtt töltött évek, a koncertek, az a bizonyos reptéri csók, a gyerek korom. A sok öröm, és fájdalom egyszerre tért vissza, és egy könnycsepp formájában gördült le az arcomon.
Edward elengedett, és mélyen a szemembe nézett. Reménykedve fürkészte az arcomat, belőlem pedig kitört a zokogás.
-Sajnálom, hogy így viselkedtem veletek.
-Nem tehettél róla.-simította meg az arcomat.-Semmi baj. Most már minden rendben van.-ölelt át.
-Egy szörnyeteg vagyok.-sírtam.
-Terhes vagyok.-mondta Edward, mire én zavarodottan toltam el magamtól.
-Mi van?-néztem rá furán.
-Nem olyan dolgokat mondtuk amik nem igazak?-pislogott.
-Olyan hülye vagy.-nevettem, és ismét átöleltem.
-Tudom.-simogatta a hátamat.
-Köszönöm, hogy utánam jöttél. Nem tudom, hogy mit csináltam volna, ha hagysz elmenni.-suttogtam.
-Nem hagyhattam, hogy csak úgy kisétálj az életünkből.-nevetett.-Ami meg a csókot illeti... A doki azt mondta, hogy ha a képek nem segítenek, akkor egy múltban megtörtént hatást, vagy nem tudom mit próbáljunk meg előidézni, és a legegyszerűbbnek a csók tűnt pillanatnyilag, mivel az már nem egyszer megtörtént a múltban.-magyarázta mosolyogva.
-Köszönöm.-mosolyodtam el én is, és nyomtam egy puszit az arcára.
-Most már minden rendben lesz. Meglátod.-mondta biztatóan.-Gyere, menjünk haza.-intett, mire én felvettem a táskámat a földről, és Edward-hoz bújtam. Így indultunk haza.
Edward a szememben a mai napig egy hős. Akkor ismét megmentette a karrieremet, és talán az életemet is egyetlen csókkal. Igen, el kell ismernem, Amy egy nagyon szerencsés lány, hogy ez a srác a barátja. Mondjuk, én sem jártam rosszul.

30. I Don't Remember Anything..

2013 augusztus

Egy puha ágyban fekszem. Ébren vagyok, de a szememet nem tudom kinyitni. Mi történt? A fejem szörnyen hasogat, és a karom is irtózatosan fáj.

-Fel fog épülni?-hallottam egy ismerős hangot, de nem tudtam, hogy honnan volt olyan ismerős.-Jonh, mond, hogy fel fog épülni.-kérlelt a srác valakit.

-Edward, nem tudom, hogy mi lesz. Nagyon beverte a fejét.-mondta a másik srác. Valaki fogja a kezemet. Érzem. Bárkik is ezek a srácok, tudatnom kell velük, hogy jól vagyok. Ha már a szememet nem tudom valamiért kinyitni, hátha megtudom szorítani a kezét a tagnak.

-John, most lehet, hogy meghibbantam, de szerintem megszorította a kezemet.

-Te eddig is hibban voltál.-röhögött az egyik srác.-Sarah! Sarah! Ébren vagy?-éreztem a leheletét az arcomon. Sarah?

-Igen.-mondtam erőtlen hangon, és nagyokat pislogva próbáltam elérni, hogy lássak is valamit. Amint ez bekövetkezett, egy zöld szempárral találtam szembe magamat. Szőke haja kócosan állt szanaszét. Ahogy balra néztem egy ugyan olyan sráccal találtam szembe magamat. Most kettőt látok?

Zavarodottan dörzsöltem meg a szememet, de még mindig ketten voltak.

-Hé, minden oké csajszi?-pislogott rám az egyik.

-Srácok, hol vagyok?-néztem körbe a fehér szobában. Infúzióra voltam kötve, és a jobb karom be volt kötve.

-A kórházban. A dedikáláson beugrottál a tömegbe, és mikor a fanok letettek Harry neked esett. Elestél, és beverted a fejedet, meg megtaposták a karodat.-magyarázta az egyik kócos.

-Sarah, emlékszel ránk?-komorodott el a másik. Értetlenül kapkodtam a fejemet kettőjük között, és próbáltam emlékezni, de nem ment. Mégis mi történt? És hol vagyok? És egyáltalán kik ezek a klónok?

-Nem.-ráztam meg a fejemet. Mind a ketten döbbenten néztek rám, mire el húztam a kezemet a mellettem ülőtől.-Sajnálom.-mondtam szomorúan. A mellettem ülő szőke felállt, megfogta a klónja karját, és kimentek.
Próbáltam kotorászni az emlékeimben, de csak pillanatképek jelentek meg előttem. Tényleg ismerném ezt a két egyforma srácot?
A gondolat menetemet egy korombeli srác szakította félbe.
-Szia Sarah.-ült le a mellettem ülő székre.-Gondolom rám sem emlékszel.-nézett rám fancsali mosollyal.
-Sajnálom, de nem.-ráztam a fejemet.
-Ryan vagyok. A fogadott bátyád.-mondta kedvesen.
-Én is bemutatkoznék, de fogalmam sincs, hogy ki vagyok.-nevettem.
-Sarah Beckett vagy, 21 éves, és Magyarországon születtél. Londonban élsz, de most éppen turnén vagy, vagy is voltál velünk, a zenekaroddal. Van egy három éves öcséd, és egy Hógolyó nevű cicád. John és Edward a két legjobb barátod. Ők voltak azok akik itt voltak benn veled mikor felébredtél.-mesélt rólam Ryan.
-Jobban ismersz, mint én saját magamat.-mosolyodtam.
-Miss Beckett. Örömmel látom, hogy felébredt.-lépkedett mellém egy furcsa akcentusú japán csávó.-Nyissa ki a száját.-mondta, mire én engedelmeskedtem.-Nagyon jó. Nézzen fel.-mutatott a plafonra, és megnézte a szememet is.-Aha. Rendben. Fáj valamije?-nézett rám.
-A karom, meg kicsit a fejemet.-adtam a tömör választ.
-Emlékezet kiesés?-kezdte el piszkálni a kötést a fejemen.
-Van. Nem emlékszek konkrétan semmire sem.-haraptam bele az alsó ajkamba.
-Semmire?-állt meg a csávó keze.
-Semmire.-ismételtem meg.
-Mindjárt jövök.-szaladt ki a szobából.
A következő két-három órában csomó vizsgálaton kellett átesnem. Igazából már majdnem hogy az agyamba turkáltak. A jobb kezemet végülis megröntgenezték, és eltört. Egyre jobb. Azt sem tudom, hogy ki vagyok, és még a kezem is eltört. Nagyon jó.
Mire betoltak a szobámba, lehetett éjfél, és én már hulla fáradt voltam.
-Hogy van doktor úr?-kérdezte az egyik szőke srác, most már gondosan felállított hajjal. Pff, ecsetfejek. Valahogy nagyon nem szimpatikus nekem ez a két srác. Örömmel hallgattam volna a két srác nyáladzását, de túl fáradt voltam, így a szememre álom nehezedett.

A kórházból rá két hétre engedtek ki, azzal a feltétellel, hogy vigyázok a karommal. Az emlékeim még mindig nem tértek vissza. John-al és Edward-al eléggé távolság tartó vagyok, de fogalmam sincs, hogy miért. Ryan nagyon szimpatikus, és sokat mesél rólam, de mindig azt mondja, hogy az ecsetfejűek többet tudnának mondani. Nem tudom, hogy miért, de valami egyszerre vonz, és nagyon taszít attól a két sráctól. Kedvesek, meg minden, de furcsák. Talán túl közel állnak egymáshoz, bár lehet, hogy csak nekem furcsa, hogy két srác folyton ölelgeti egymást.
Tokio-i reptér a város szélén van, így eléggé sokat kell egy légtérbe lennem az ecsetfejűekkel, akik látszólag próbálnak velem szóba elegyedni, de nem nagyon jön össze nekik.
-És erre sem emlékszel?-tolt az orrom elé az egyik egy képet, ahol valamelyikükkel épp csókolózok (!!).
-Én jártam valamelyikőtökkel?-kérdeztem döbbenten.
-Igen. Edward-al.-mutatott (ezek szerint) John Edward-ra.-Egyáltalán nem emlékszel?-kérdezte szomorúan.
-Nem.-sóhajtottam unottan.
-John, hagyd rá. Nincs jó kedvében.-segített ki Josh.
-Kérsz kávét?-nyújtott felém Ryan egy műanyag poharat.
-Utánad igyak? Meg vagy te húzatva?-néztem rá undorodva. Itt mindenki meghibbant?
-Bocs.-húzta vissza a kezét a srác, és kibámult az ablakon.
És én ezekkel fogok együtt élni? Befogok golyózni.

29. Lipstick

2013 augusztus

Elkezdődött a turné. Az ikrekkel utoljára talán két hónapja találkoztam, mikor elindultunk, de már abban sem vagyok biztos. Sok minden megváltozott. Másképp kell néznem a világot. Régen az a bulizós, 'minden őrültségben benne vagyok' lány voltam, de ezt ki kellett nőnöm. Egyedül talán Ryan maradt ön maga. Cody-t is nagyon megviselte a turné, hisz durvábbnál durvább véleményeket vágtak a fejünkhöz egyes országokban. A zene az ami egyben tart engem, és szerintem a többieket is. Semmire nincs időnk. Se enni, se aludni, se pihenni. Már nem is emlékszem, hogy lett volna egyetlen olyan éjszakám is, mikor rendesen aludtam.
Anyuval még a kórházban kibékültem, és a mostohaapámat is megismerhettem. A vérbeli apámmal is sikerült valamikor nyár elején beszélnem, és lerendeztük a dolgokat. Senki nem haragszik már senkire sem. Helyre állt a béke a családban.
-Do you wanna live your life?-énekelte Ryan a Rockstar feldolgozását.
-Igen, akarom élni az életemet.-sóhajtottam.
-Harry, mikor érünk oda?-nyavalygott Adam.
-A szállodához vagy Tokio-ba?-lapozott egyet Harry az újságjában.
-Is-is.-vágta rá Adam.
-Soká.-nézte Harry a karóráját.
-Ember, legalább kb. megmondhatnád, hogy hány órát kell még ezen a hülye turné buszon rohadnunk.-nézett Cody dühöse Harry-re.
-Hagyd. Ebből semmit sem szedsz ki.-legyintettem.
-Liam jobb menedzser volt.-húzta el a száját Josh.
-Srácok, nem hittem, hogy egyszer ezt fogom mondani, de hiányzik Liam.-nézett ránk fájdalmasan Ryan.
-Titeket egyáltalán nem zavar, hogy itt vagyok?-nézett ránk felvont szemöldökkel Harry.
-Nem. Elmehetsz te a fenébe.-mondta lazán Cody.
-Én inkább lefekszem egy kicsit.-állt fel Harry, és átvonult a saját részébe.
-Nekem is hiányzik Liam.-sóhajtottam.-Az ikrek nem tudják mekkora mázlisták.-ráztam a fejemet.
-De. Nagyon jól tudják.-pengette a gitárját Ryan.
-Hívjuk már fel őket. Hátha feltudják dobni a kedvünket.-nézett rám Josh. Szótlanul bólintottam, és felálltam a kanapéról. Ahogy a bőröndömbe matattam, pár perc után előkerült a laptopom, ami ismét eltört.
-Nem hiszem el, hogy nem bírnak vigyázni a bőröndömre.-dühöngtem.
-Megint eltört?-lépett mellém Ryan.
-Igen.-bólintottam fáradtan.
-Majd veszünk másikat. Addig jó lesz a telefon is.-adta a kezembe a BlackBerry-met. Mosolyogva felnéztem a fogadott tesómra, és feltápászkodtam a földről.
-Elegem van.-huppantam le Cody mellé, és már tárcsáztam is John számát. Szívem szerint a földhöz vágtam volna a készüléket, meg minden kezem ügyébe kerülő tárgyat, de nem lehetett.
-Sarah. Tudod, hogy imádlak meg minden, és hogy bármikor hívhatsz, de miért pont hajnali 3kor?-hallottam John álmos hangját.
-Elegünk van.-mondtuk egyszerre.
-Így már minden világos.-ásított.-Edward. Edward. EDWARD GRIMES.-ordított John.
-Mi van már?-ébredezett Edward.
-A srácoknak elegük van.-jelentette be John.
-És akkor én azzal mit kezdjek hajnali 3kor?-sóhajtott Edward.
-Mondom ELEGÜK.-hangsúlyozta ki az utolsó szót John.
-Aha. Hiányzik Liam srácok?-szegezte nekünk a kérdést Ed.
-Liam is. Meg ti is.-sóhajtottam.
-Hova is mentek most?
-Tokio.-vágta rá Josh.
-Oké, meglátom mit tehetek az ügy érdekében, viszont ahhoz kéne egy kis energia, úgyhogy aludnék ha nem nagy gond.-hadart John.
-Jóéjt.-mosolyogtunk, John pedig lerakta.
-Remélem kitalál valamit.-nézett félre Cody.
A Tokio-ban töltött pár napot sosem fogom elfelejteni. Ott kezdődött eddig életem talán egyik legnehezebb időszaka.
Az út még úgy 5 óra lehetett, így mikor odaértünk a szállodába első dolgunk volt bedőlni az ágyba.
-Srácok, ébresztő. Megyünk a dedikálásra.-tapsolt kettőt Harry. Komótosan kimásztunk az ágyból, és megpróbáltunk emberi alakot felvenni, ami többé-kevésbé sikerült is.
Fél óra út a helyszínre, aztán pedig beültettek bennünket a sminkeshez.
-Kész. Vége. Elegem van.-csapkodtam a levegőben, miközben a sminkes csajszi megpróbált felvinni egy kis púdert az arcomra.
-Esküszöm, visszaérünk Londonba, első dolgom lesz keresni egy normális turné menedzsert.-mondta Cody lehunyt szemmel.
-Nyugi, mi majd segítünk.-hallottam egy ismerős hangot. A srácokkal egy emberként fordultunk hátra, és mosolyodtunk el.
-Mi a jó büdös bánatot kerestek itt?-pattantam fel, és átöleltem a két idiótát.
-Azt mondtátok, hogy elegetek van. Jöttünk segíteni.-nevetett Edward.
-Mondtam, hogy meglátom mit tehetek az ügy érdekében. Hát egyenlőre ez tűnt a legjobb ötletnek.-mosolygott John.
-És Liam nem akadt ki, hogy szó nélkül eljöttetek?-kérdezte félve Josh.
-Az igazság az, hogy nem szó nélkül jöttünk el. Sőt...-vakarta a tarkóját John.
-Srácok, ti tudjátok, hogy mi lett ezekkel?-lépett elő Liam.-Engedélyt kértek, hogy eljöhessenek Tokio-ba, sőt, még arra is megkértek, hogy jöjjek el velük.-mesélte döbbenten.
-Megkomolyodtak volna?-szaladt fel Adam szemöldöke, aztán észrevette, hogy az ikrek éppen egymást kenik össze rúzzsal.
-Nem. Arra még várni kell.-rázta a fejét Cody, én pedig már a fejemet fogva röhögtem a két összerúzsozott ecsetfejűn.
-She's got a lipstick on, here I come, da da dum-énekeltek.
-Srácok, kész vagytok már? Elegem van abból, hogy nem hagyjátok a sminkeseket rendesen dolgozni, mert nem bírtok nyugton maradni, aztán folyton elkésünk.-osztott minket Harry.
-Harry? Miért ordítasz velük? Semmit sem csináltak.-mondta döbbenten Liam.
-Mit keresel itt Liam?-méregette Harry Liam-et.
-Inkább az a kérdés, hogy te mit keresel még mindig itt.-tette karba a kezét Liam.-Ki vagy rúgva.-intett.
-Mi van? Ezt nem teheted.-dühöngött Harry.
-Akkor majd én megteszem.-álltam Harry elé.-Ki. Vagy. Rúgva.-ismételtem el Liam mondatát tagolva.
-Ez nem így működik.-nevetett Harry.
-Eric. Dobd ki.-intett a testőrünknek Ryan, mire az előttem álló Harry egy szempillantás alatt Eric vállán volt.
-Oké, kiraktuk Harry szűrét, de hogyan tovább? Most itt vagyunk a turné kellős közepén menedzser nélkül.-kezdett el aggódni Cody.
-Srácok, van kedvetek megint utazgatni?-nézett kérdőn az ikrekre Liam.
-Persze.-vágták rá az ecsetfejűek.
-Na. Probléma megoldva, úgyhogy kifele dedikálni.-intett, mire a fiúk boldogan felálltak a székekből, és elindultak kifele. Mielőtt én is követtem volna őket, megálltam John mellett, és nyomtam egy puszit az arcára.
-Köszönjük.-öleltem át.
-Tudod. Barát segít a baráton.-suttogta.
-Tudom.-hunytam le a szememet.
-Na, sicc. Több százan várnak rád kint.-tolt el magától, és nyomott egy puszit a homlokomra. Még utoljára megöleltem Edward-ot, és már rohantam is a fiúk után.
-Sarah, gyere már.-fogta meg a kezemet Ryan, és felrántott az emelkedőre. Ahogy kisöpörtem a szememből a hosszú szőkés hajamat, döbbenten néztem végig a hatalmas tömegen. Elégedett mosoly ült ki az arcomra. Megfogtam Ryan és Cody kezét, és felemeltem azokat a levegőbe. A többiek hasonlóan tettek, így a tömeg őrjöngésben tört ki. Az elől lévő korlát már nagyon elakart dőlni, így a biztonsági őrök megpróbálták lecsillapítani a tömeget, de én egy egyszerű mozdulattal leugrottam az emelkedőről, és felmásztam a korlátra.
-HELLO TOKIO!-üvöltöttem teljes erőmből, és beugrottam a rajongókhoz.
-Srácok, lehetőleg ne fojtsátok meg, mert akkor nem lesz énekesünk.-röhögött Cody.
-Én meg elvesztem a fogadott tesómat.-kezdett el pánikolni Ryan.
-Skacok, leraknátok?-néztem le nevetve a rajongókra, mire ők óvatosan leraktak, de ahogy földet értem, valaki megragadta a karomat, és nekem esett.

28. I Have Got A Brother?

2013 március

-Ryan, gyere már. Majd megállunk a Starbucks-ban.-kiáltottam a srácra egy márciusi reggelen.
-Jójó, jövök.-huppant be hátra a kocsiba.
-Harry, hova megyünk?-nyöszörgött Cody.
-A kórházba.-mondta Harry (az új menedzserünk) fel sem nézve a papírokból.
-Valaki megsérült?-ébredt fel Ryan.
-Dehogy.-nevettem.-Jótékonyság. Bemegyünk a daganatos kis gyerekekhez.-mondtam mosolyogva.
-És az ikrek miért nem jönnek?-ásított Cody.
-Mert próbálják helyre rakni a karrierjüket. A stúdióban vannak Liam-el.-adtam a rövid magyarázatot.
-Aha. Akkor megállunk a Starbucks-nál mielőtt elaludnánk?-nézett Harry-re fáradtan Josh (basszgitár).
-Meg is jöttünk.-mondta Harry, mire meg állt a kocsi. Tényleg a Starbucks-nál voltunk.
-Ezt hogy csinálta?-nézett rám zavarodottan Ryan.
-Én vagyok E.T.-rakta be egy mappába a papír köteget Harry.
-Igen, ez a legvalószínűbb.-szálltam ki a járműből, és besiettem a kávézóba.
-Jó reggelt Sarah.-mosolygott rám a pultos lány.
-Reggelt. A szokásosat.-vigyorogtam.
-Rendben. Mindjárt adom.-bólintott, és már készítette is a reggeli kávénkat.
-Reggelt Barbie.-lépett mellém Cody.
-Szia Cody.-pirult el (ezekszerint) Barbie. Na, ezek között tuti van valami.
A kávékat szerencsére gyorsan kihozták, így nem kellett hallgatnom Barbie nyáladzását.
-Esküszöm agyamra megy ez a csaj.-mondta Cody mikor kiléptünk a kávézóból.
-Bejössz neki. Van ilyen.-ittam bele a kávémba.
-De érted, szinte minden reggel idejárunk, és mindig flörtöl velem.-nyitotta ki nekem az ajtót.
-Küld el hidegebb éghajlatra.-huppantam be Ryan mellé nevetve.
-Ja, akkor meg én leszek a bunkó.-legyintett Cody, és kiosztotta a kávékat.
A két órás út nagyon lassan telt, mert mindenki kómás volt, Harry meg folyamatosan telefonált, így megnyikkanni nem lehetett. Jól kezdődik a nap...
-Eltűntek? Mi van?-emelte fel Harry a hangját telefonálás közbe.-Hogy bír két srác csak úgy eltűnni? Ráadásul nem is olyan kicsik.-akadékoskodott. A 'két srác' hallatán már mi is felkaptuk a fejünket. Mindenki tudta, hogy kikről van szó.
-Rám ne nézz.-emeltem fel a kezemet, mikor Harry kérdőn nézett rám.-Fogalmam sincs, hogy hol vannak.-tártam szét a karomat.
-Nem tudja, hogy hol vannak.-válaszolt Harry, a következő pillanatba viszont már eltartotta a fülétől a telefont, mert Liam beordított egy "MI AZ HOGY NEM TUDJA?" mondatot.
-Add ide.-nyúltam a telóért, mire Harry a kezembe nyomta.-Liam, nem nekem kellett volna vigyáznom rájuk. Erről most kivételesen te tehetsz. Majd előkerülnek. Puszi.-raktam le.
-Nem félsz, hogy ki kér a hitéből?-nézett rám döbbenten Harry.
-Az szinte már minden napos.-vontam meg a vállamat.-Mióta az ikrekkel lógok az is hozzá tartozik a napirendhez.-nevettem.
-Megjöttünk.-bámult ki az ablakon Adam (billentyű).
-Ja. Húzzunk.-lökte ki Josh a srácot a kocsiból.
-Troublemaker!-ordítottak a rajongók.
Ja, igen. Elfelejtettem említeni, hogy végülis az együttes neve 'Troublemaker' lett. Csak úgy mondanám, hogy Cody és Ryan ötlete volt, mert ugye rendbontók vagyunk...
-Ölelést minden fannak.-tárta szét a karját Ryan.
-Ne folytasd meg magad. Még be kell mennünk a kicsikhez.-röhögött Cody.
-Ryan, befele.-intett Harry.
-Bocsi csajok.-vágott szomorú képet Ryan, és odamászott hozzánk.-Mehetünk.-mondta savanyúan.
-Dilis vagy.-kuncogtam, és beléptem a hatalmas kórházba.
Igazából ha nem jön oda egy középkorú hapsi, esküszöm eltévedtünk volna az épületben. Egyébként (mint kiderült) a hapsi a főorvos volt, aki elmagyarázta, hogy merre kell mennünk, és még egy kísérőt is kaptunk mindenesetre.
Ahogy szobáról-szobára jártunk, egyre betegebb gyerekekkel találkoztunk. Ryan meg Cody már rég nem volt velünk, mert még az elején elakadtak egy tündéri kislánynál, így Josh-al meg Adam-el maradtam.
-Ez a következő.-intettem a srácoknak, miközben a következő ajtóhoz léptem, és bekopogtam.
-Gyere.-hallottam egy eléggé ismerős hangot. Zavarodottan nyitottam be a szobába, ahol valóban egy ismerős személy ült.
-Sarah?-nézett rám döbbenten.
-Te meg mit keresel itt?-pislogtam.
-Ezt én is kérdezhetném tőled.-tette karba a kezét.
-Öhm, bocs, hogy megzavarom ezt a felettébb barátságos társalgást, de meg mondanád, hogy ki ez a hölgy?-hajolt felém vigyorogva Josh.
-Ő az anyám.-mondtam rezzenéstelen arccal.-Szóval, miért nem vagy Pesten?-néztem kérdőn az említett személyre.
-John miatt vagyok itt.-intett a fejével a mellette alvó két-három év körüli kis fiúra.
-John?-húztam össze a szemöldökömet.
-A fél testvéred.-adta a rövid magyarázatot.
-Van egy öcsém?-döbbentem le teljesen.
-Szerintem mi majd tíz perc múlva visszajövünk.-mondta Adam, és kiment Josh-al együtt.
-Akkor van egy mostohaapám is? Vagy csak simán felcsináltattad magadat?-néztem rá dühösen.-Tudod mit? Nem is érdekel.-fordultam sarkon, és kimentem a szobából. Az ajtót dühösen bevágtam magam mögött, és nem érdekelt, hogy kit ébresztek fel vele. Josh és Adam nem tudom, hogy hol voltak, de nem is érdekelt. Nekidőltem a falnak, és lecsúsztam a földre.
Oké, hogy nem tarjuk a kapcsolatot, de szólhatott volna, hogy van egy öcsém.
Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy miért borultam ki ezen ennyire. Nem tudom, hogy mennyi ideig ülhettem ott a földön, a falnak dőlve, de egy idő után arra lettem figyelmes, hogy buborékok repkednek a levegőbe. Összehúzott szemöldökkel meredtem a szappan buborékokra, aztán nevetve megráztam a fejemet, és jobbra néztem ahol John állt egy buborékfújóval a kezében.

-Ez mindig bejön.-mosolygott.-Mi a baj?-telepedett le mellém.

-Edward hol van?-töröltem le az arcomat.

-Ryan-al meg Cody-val van egyel lentebb.

-És egyáltalán mit kerestek itt?-szipogtam.

-Mondtad, hogy jöttök jótékonykodni, mi pedig unatkoztunk, így átugrottunk. Viszont ne terelj. Mi a gáz?-simította meg a karomat.

-Van egy öcsém.-hajtottam hátra a fejemet.

-És ezzel mi a baj?-csodálkozott.

-Már vagy három éves. Anyám itt van bent vele.-intettem a fejemmel a pár méterrel mellettünk lévő ajtóra.

-Rákos?-kérdezte félve.

-Nem tudom mi a baja. Igazából azt sem értem, hogy min akadtam ki.-ráztam a fejemet.-Megint kezdek becsavarodni. Igaz?-néztem John-ra, mire ő elhúzott szájjal bólintott.
-Öhm.-harapdálta John a szája szélét, aztán körbe nézett, és felpattant.-Mindjárt jövök.-nézett rám, és elszaladt.
Úgy öt perc múlva hangos puffanásra, és kiabálásra kaptam fel a fejemet.
-Add már ide. Az az enyém. Miért nem hoztad el a tidet?-hallottam Edward hangját.
-Mert nem gondoltam, hogy kelleni fog. Most viszont kell.-kapta ki John Edward kezéből a kalapot.
-John, add vissza.-esett neki a tesójára Edward.
-Srácok, elég lesz.-álltam közéjük.-John, add vissza neki a kalapot.-mondtam, mire ő hozzá vágta Edward-hoz a kiegészítőt, mire Ed megint neki akart esni.-Fiúk, egy kórházban vagyunk. Fejezzétek be.-toltam szét őket a mellkasuknál.
-Oké, igazad van.-sóhajtott Edward.-Bocs tesó.
-Semmi baj.-mosolyodott el John, aztán kikapta Edward kezéből a kalapot, és elkezdett rohanni.
-JONH PAUL HENRY DANIEL RICHARD GRIMES.-ordítottam, mire John benyitott abba a szobába, ahol anyámék voltak.
-Ez meg hova megy?-vágott értetlen fejet Edward.
-Ennek nem lesz jó vége.-indultam el az ajtó felé, de mielőtt beléptem volna vettem egy mély levegőt. Rátettem a kezemet a kilincsre, és bátortalanul lenyomtam azt.
-Hogy hívnak kisöreg?-hallottam az idősebbik John hangját.
-John.-mondta egy erőtlen hang.
-Engem is.-mosolygott John.
-Tudom. Te vagy a nővérem legjobb barátja.-ölelte át az öcsém John nyakát. Ezen a jelenten elmosolyodtam.
-Tessék öcsi. Ez a tied.-húzta John a kis srác fejébe a hatalmas kalapot.
-Ha mondod, hogy erre kell a kalap, örömmel odaadtam volna.-nevetett mögöttem Edward.
-Nézd, öcsi. Ki van ott?-mutatott felém John.
-Sarah!-kiáltott fel a kisebbik John.
-Szia.-léptem oda hozzá, és felemeltem a kis srácot.-Anya hol van?-néztem rá kérdőn.
-Nem tudom. Elment. Azt mondta, hogy apa majd bejön hozzám kicsit később.-mosolygott.-Addig ugye itt maradsz?-nézett rám aranyosan.
-Persze.-mosolyodtam el, és nyomtam egy puszit a homlokára.

27. The Biggest Mistake

2013 február

Skyler és Drew hamar elmentek, mert dolguk volt (?) így nyolc órakor már a kanapén döglődve kapcsolgattuk a TV-t.

-Nem.-rázta a fejét Ryan, mire én tovább nyomtam.

-TITANIIIIIIC.-ordított fel John.

-Valami értelmeset nézzünk már.-nyöszörgött Cody.

-Akkor keressél valami értelmeset. Én mentem lefeküdni.-vágtam hozzá a távirányítót.

-Már?-nézett rám furcsán Edward.

-Még le kell tudnom egy telefonos interjút is valamikor hajnalba, úgyhogy aha.-intettem a társaságnak, és felbaktattam a lépcsőn.
London ma sem okozott nekem csalódást. Az eső egész éjszaka szakadt, így egy szemhunyásnyit sem aludtam. Hajnali három fele már inkább lementem a konyhába és főztem egy kávét, mert már nem aludhattam vissza (az eső persze pont akkor állt el).
Kimásztam a puha ágyamból, és lecsoszogtam az említett helységbe, ahol legnagyobb meglepetésemre Edward-ot találtam.
-Te meg mit csinálsz itt?-léptem mellé, mire ő összerezzent.-Bocsi, nem akartalak megijeszteni.-mosolyodtam el halványan.
-Semmi gond.-mosolygott Ed is.-Egyébként nem tudunk aludni. Csinálok John-nak egy kakaót.-kavargatta a bögrében lévő forrócsokoládét.
-Most egy ideig te leszel a gondoskodó testvére?-nevettem.
-Igen. Vérig sértettem John-t, és jóvá akarom tenni. Életemben nem követtem el még ekkor hülyeséget.-rázta a fejét.-Muszáj jóvá tennem.-harapdálta a szája szélét.
-És akkor mi lesz a Jedward-el?-vettem ki egy csészét a szekrényből, és a kávégép alá tettem.
-Nem tudom. Egyenlőre a kapcsolatunkat szeretném helyre tenni, utána pedig jöhet a többi dolog, amit elrontottam.-nézett rám.
-Edward, én nem haragszom rád.-ráztam meg a fejemet mosolyogva, mire Edward látszólag megkönnyebbült.
-Attól félek, hogy egy ekkora hibát oké John még megbocsát nekem, mert a testvére vagyok, de mi van a rajongókkal?-kezdett el aggódni.
-Ed, nyugi. Minden rendben lesz.-simítottam meg a karját.
-Remélem, de...-kezdte volna, de nekem megcsörrent a telefonom.
-Igen?-emeltem a fülemhez a telefont.
-JÓ REGGELT SARAH!-sikították a Szingapúri rajongóim.
-Jó reggelt.-mosolyodtam el.
-Bocs Sarah, ha így hajnalba már megsüketíttek a fanok, de betörték az ajtót.-nevetett Jake, a műsorvezető.
-Nem süketíttek meg. Imádom mikor sikítoztok csajok.-ordítottam, mire Edward a szájához tette a mutató ujját. Visszatartott nevetéssel bólintottam, tátogtam egy "jó éjszakát" szerűséget, és kimentem a teraszra.
-Bocsánat, itt vagyok.-nevettem.
-Rendben. Akkor itt az első kérdés...Kitől is?-hallottam Jake furcsa akcentusát.
-Stephany.-vágta rá a lány.-És először is azt szeretném elmondani, hogy nagyon imádlak Sarah, és az lenne az kérdésem, hogy ki a kedvenc énekesed?-hallottam Stephany hangján, hogy vigyorogva, mire én is elmosolyodtam.
-Én is szeretlek Stephany, és még mindig az ikrek a kedvenceim.-válaszoltam.
Még millió meg egy szokványos kérdés volt, így nem csoda, hogy a vége fele már kezdtem is unni, így felmentem a szobámba, és kihangosítottam a telefont.
-Szia Sarah.-szólalt meg valaki magyarul.
-Szia.-köszöntem szintén magyarul.-Mondanám, hogy beszélgessünk magyarul, de senki sem fogja érteni úgyhogy megkérhetnélek, hogy angolul folytassuk?-nevettem.
-Persze.-váltott angolra.-Szabad érdeklődnöm, hogy John hogy van?-kérdezte félve.
-Hát nem tudom, hogy el kellene-e mondanom, de Edward tegnap délután visszajött, és végre kibékültek.-mondta vigyorogva, mire a stúdióba lévők elkezdtek sikítozni. Már éppen válaszra nyitottam volna a számat, mikor kinyílt az ajtó, és az ikrek feje jelent meg a kis résen.
-JEDWARD LOVE SINGAPORE.-ordították.
-Mi is szeretünk titeket srácok.-nevetett Jake.-Edward, lehetne egy kérdésem?-folytatta.
-Hogy miért jöttem vissza? Vagy hogy egyáltalán miért mentem el?-sóhajtott Edward.
-Igen.
-Akkor kezdjük az elején.-ült le mellém Ed.-Igazából ez már nem most kezdődött. Először akkor éreztem azt a furcsa érzést, mikor eltört a lábam, és utána hetekig kórházba voltam. Akkor olyan jelentéktelennek éreztem magamat, vagy nem is tudom, aztán meg elkezdtük forgatni a Let Loose-t. Emlékszem, hogy mikor John elkezdte a lányoknak gitározni a Lovebug-ot, akkor elgondolkodtam, hogy mennyire tehetséges ikertesóm van.-mosolygott John-ra.-De én mit tudtam felmutatni? Azt, hogy van egy kevés hangom?-folytatta.-Onnantól kezdve ez az érzés nem hagyott el. Valahogy ez az egész éneklés mindig is John álma volt, és nem az enyém. Ne értsetek félre, imádtam, és imádom is csinálni, de igazából sosem hittem volna, hogy egyszer énekes leszek. Aztán jött ez a budapesti koncert, ahol láttam egy táblát amire az volt írva, hogy "John a legtehetségesebb srác a földön". Nekem ott tört el a mécses. Mindenféle hülyeséget vágtam John fejéhez, amik nem voltak igazak. Kellett három hónap, hogy rájöjjek, hülye voltam. Hatalmas hibát követtem el, és már nem tudom visszacsinálni, de megpróbálom jóvátenni.-fejezte be Edward.
-Nem kell jóvá tenned.-szipogott John.-A tesóm van. Az a legkevesebb, hogy megbocsátok akármekkora hülyeséget is csinálsz.-ölelte át.
-Köszönöm.-suttogta Edward, és szorosan magához ölelte John-t.
-Srácok, húzzatok ki innen, mert én mindjárt sírok, és még be kéne fejezni az interjút.-törölgettem a szememet, mire az ikrek felröhögtek.
-Legyetek coolak srácok.-mosolyogtak az ikrek, és kivonultak a szobámból.
-Kielégítő válasz volt?-nevettem.
-Sok is volt egyszerre.-nevetett a lány is.
-Van még valaki? Nincs. Szuper. Hát Sarah, köszönjük szépen, hogy miattunk felkeltél hajnalba. Akkor áprilisban szeretettel várunk, és ahogy az ikrek mondanák: legyen jepic napod.-köszönt el Jake.
-Jók legyetek, és ne hagyjátok, hogy irányítsanak titeket.-mosolyogtam, és kinyomtam a telefont.

26. I Love You, Man.

2013 február

A 21. születésnapom.

Reggel a vekker valamiért nem szólt, hanem ordítozást, meg egy eléggé nagy súlyt éreztem az oldalamon.

-Sarah. Sarah. Sarah.-ugrált rajtam Ryan.

-Hagyjál már békén.-húztam a fejembe a takarót.

-Miért van az, hogy ha John szól akkor meg kapásból felébredsz?-húzta le a fejemről az anyagot.

-Mert John-t itt hagyta az ikertesója. Rémlik?-néztem rá fáradtan.

-Neked meg születésnapod van. Rémlik?-nevetett.

-Már 17.-e van?-hunyorogtam.

-Aha. Na, gyere. Vár a reggeli.-rángatott ki az ágyból.

-Jól van. Megyek már.-tápászkodtam fel, és engedelmesen követtem Ryan-t a konyhába.

-Reggelt szülinapos.-mosolygott rám Cody.

-Jobbat.-vágtam le magamat mellé, és a fejemet az asztalra hajtottam.

-Azért ne előttem aludj el.-hallottam egy ismerős hangot.

-Mit keresel itt? Úgy volt, hogy a stúdióban találkozunk.-néztem rá álmosan.

-Baba, tudod hány óra van?-mosolygott a srác.

-Fogggggalmam sincs.-ráztam a fejemet.

-Kilenc múlt.-vihogott.

-Mivan?-ébredtem fel.

-Hagyjad már. Csak szívat. Ma szabadnapos vagy.-ette a reggeliért Cody.

-Most miért mondtad el? Ez így nem poén.-vihogott Ryan.

-Miért van az, hogy mindig szabadnapot kapok a szülinapomon?-tűnődtem.

-Mert szülinapod van?-tárta szét a karját Conor.

-Jogos.-nevettem.-Egyébként, John hol van?-néztem körbe.

-Kinn van a régi fanokkal.-intett az ajtó felé Ryan, mire én felálltam, és visszamentem a szobámba felöltözni. Mikor végeztem összefogtam a hajamat egy lófarokba, és már mentem is ki a ház elé.
-Úristen! Sarah!-sikítozott a kis lány csapat.
-Sziasztok.-mosolyodtam el.
-Boldog születésnapot.-ölelt át hátulról John.
-Köszönöm.-néztem át a vállam fölött.-Milyen világ rengető terveid vannak mára?-nevettem.
-Skyler majd a délután folyamán átjön, és azt mondta, hogy a pasiját is hozza.-mosolygott.
-Legalább végre megismerem.-vihogtam.-Várj. Ha ma szabadnapos vagyok, akkor Conor miért van itt?-húztam össze a szemöldökömet.
-Nem tudom.-vonta meg a vállát John, aztán felcsillant a szeme.-Lányok, ismeritek Conor Maynard-ot?-nézett kérdőn a 15 lányra, mire a elkezdtem 'IGEEEEEEEN'-ezni.
-CONOOOOOOOR!-ordított John, és pár másodperc múlva az említett srác dugta ki a fejét az ajtón, mire a lányok elkezdtek felé rohanni. John-al majd meg szakadtunk a röhögéstől, ahogy Conor próbálta csukva tartani az ajtót.
-Hé, Conor! Nem úgy volt, hogy "Girls, girls, girls I just can't say no"?-röhögtem.
-Nagyon vicces vagy.-ordított Conor.
A délelőtt valahogy így telt, aztán jött a délután, ami tartogatott jó pár meglepetést.
-Na, akkor mi a terv?-huppantam le a kanapéra.
-Nem tudom. Kérsz kaját?-ordított John a konyhából.
-Nem, köszi.-feküdtem végig a kanapén.
-Támadááááááás.-fújt rám valaki egy adag tejszínhabot.
-Mi a...?-ültem fel.-Conor.-néztem dühösen a srácra.
-Tejszínhab csata.-jelent meg John két másik tejszínhabbal, és elkezdte Conor-t fújni.
-Tessék, muníció.-nyomott a kezembe Ryan egy spray-t, mire én is beszálltam a csatába.
Kb. tíz percig tartott ki az a pár üveg tejszínhab ami nálunk volt, de Cody valahonnan szerzett egy egész kartonnal, így folytatódhatott a csata.
-Oké, szerintem hagyjuk abba. Az egész lakás tiszta tejszínhab. Mit fog szólni Skyler pasija?-néztem szét a lakásba röhögve.
-Ha a srác nem lesz őrült, esküszöm eltiltom tőle Skyler-t.-jelentette ki Ryan, mire elröhögtük magunkat, aztán megszólalt a csöngő, és riadtan néztünk egymásra.
-Ez meg ki a bánat?-lépkedtem az ajtóhoz, és kinyitottam. Köpni-nyelni nem tudtam mikor megláttam, hogy ki áll az ajtóban.
-Szia Sarah.-harapott bele az alsó ajkába Edward.
-Sarah! Ki az?-ordított John.
-Egy pillanat.-kiáltottam vissza. Hátrébb löktem Edward-ot, és becsuktam magam mögött az ajtót.-Mit akarsz?-néztem rá dühösen.
-Először is boldog szülinapot kívánni.-mondta mosolyogva, de mikor látta, hogy én még mindig dühösen méregetem lehervadt a mosoly az arcáról.-Másodszor pedig beszélni szeretnék John-al.
-Miért? Hogy még jobban összetörd?-förmedtem rá.
-Edward?-hallottam John remegő hangját mögülem, mire elléptem kettőjük közül.
-Tesó, sajnálom. Óriási hülyeséget követtem el. Olyan dolgokat vágtam a fejedhez amiket nem érdemeltél volna meg. Igen, három hónapba telt, hogy áttudjam gondolni rendesen a dolgokat, és nem volt igazam. Egyáltalán nem. Nagyon sajnálom. John, te jelented nekem a mindent, és nem tudok nélküled élni. Szeretlek, John. Meg tudsz nekem bocsátani?-mondta könnyes szemmel Edward.
-Olyan hülye vagy.-ugrott John Edward nyakába, mire mind a ketten a füvön végezték.
-John, mi ez? Tejszínhab?-túrt bele a tesója hajába Edward, aztán észrevette, hogy én is tiszta tejszínhab vagyok.-Mégis mit csináltatok ti?-nevetett.
-Sarah, van egy kis gond.-jelent meg az ajtóban Ryan.-Ed? Kibékültetek?-lepődött meg.
-Úgy néz ki.-nevettem.
-Akkor gyertek mielőtt valaki meglát minket így tejszínhabosan.-intett Ryan, és már vissza is ment a házba.
-Gyertek ti idióták.-nyújtottam a kezemet feléjük, de ahelyett, hogy felkeltek volna, engem is lerántottak, és kaptam Edward-tól egy 'háromhónapjanemláttalak' ölelést.-Tényleg menjünk be, mert még a végén lekapnak így tejszínhabosan minket.-nevettem.
-Csak egy kérdés: hol nincs rajtad tejszínhab?-nézett rám mosolyogva Edward.
-Inkább az a kérdés, hogy miért van a fülemben tejszínhab?-piszkálta a fülét John, mire undorodva felpattantam a földről.
-Befele.-mutattam az ajtó felé.
-Igenis.-tisztelgett Edward, és bement a házba.
-Gyerünk.-löktem be John-t az ajtón, és becsuktam azt magam mögött.-Kezdjük ott, hogy ki ötlete volt a tejszínhab csata?-néztem kérdőn a négy fiúra.
-Conor.-vágta rá John.
-Ryan kezdte.-mutatott Conor Ryan-ra.
-Én? Mégis ki vett két karton tejszínhabot?-kente Ryan Cody-ra.
-Hát nem én kezdtem el szét fújni mindenkire.-nézett Cody John-ra.
-De jó, hogy én nem voltam itt.-dőlt hátra a székén Edward.
-Oké, elég lesz a vitatkozásból.-csaptam közéjük.-Edward, te szerezz valahonnan felmosó rongyokat, nem érdekel, hogy honnan csak csináld.-kezdtem.-John, Conor, Cody, Ryan. Irány a fürdőszoba. Fél óra múlva mindenkit itt akarok látni tejszínhab mentesen. Értve?-néztem rájuk kérdőn.
-De csak két fürdő szoba van.-értetlenkedett Ryan.
-És két pasi nem fér el egy fürdőszobában?-húztam össze a szemöldökömet.
-De, igen csak...-kezdte volna, de ahogy meglátta az arckifejezésemet inkább elslisszol a lenti fürdőszobába.-Nyomás.-intettem a másik három srácnak, mire ők is elvonultak mosakodni.
-Hiányoztál már.-ölelt át Edward hátulról.
-Edward, kérlek.-fordultam meg, ami eléggé nagy hiba volt, mert szembe találkoztam a gyönyörű zöld szemével.
-Már egy puszit sem adhatok a legjobb barátnőmnek?-mosolygott, és nyomott egy puszit a homlokomra.
-De, az szabad.-mosolyodtam el.-Viszont szerintem engedj el, mert te is tiszta tejszínhab leszel.-tettem hozzá, mire Edward elhúzódott tőlem.
-Szerintem kezdjünk neki a takarításnak.-túrtam bele a hajamba, aztán undorodva tapasztaltam, hogy még abba is van tejszínhab, de ezt egy egyszerű fejráázással elintéztem.
-Kösz.-törölte le az arcát Edward.
-Bocsi.-nevettem.
-Akkor hol találok felmosó rongyot, meg hasonló vackokat?-nézett rám kérdőn.
-A kamra arra van. Ott biztos találsz.-mutogattam az említett helység felé.-Addig én felkapok valami tisztább ruhát.-szaladtam fel az emeletre.
Egy óra múlva fáradtan rogytunk le a kanapéra.
-Soha többet nem veszel tejszínhabot.-nézett John Cody-ra.
-Támogatom az ötletet.-dobtam le a törlőrongyot a földre.
-Hány óra?-hunytam le a szememet fáradtan.
-Három.-válaszolt Conor.
-Akkor lassan itt vannak Skyler-ék.-alig, hogy kimondta John, már csengettek is.
-Szerintetek a srác nem fog frászt kapni attól, hogy itt van három sztár is?-álltam fel.
-Négy.-pontosított Edward.
-Miért négy?-torpantam meg.
-Magadat nem számoltad.-röhögött Ryan, mire én homlokon csaptam magamat. Ilyen hülye is csak én lehetek. Aztán észbe kaptam, hogy ajtót kéne nyitni, így odarohantam a bejárathoz, és mosolyt erőltettem magamra.
-SARAAAAAH.-ugrott a nyakamba Skyler.
-Igen, nekem ilyen hiányoztál.-öleltem át szorosan Sky-t.
-CSOPORTOS ÖLELÉS.-ugrott ránk John, mire mind a hárman a földre estünk.
-Ezt most miért kellett?-néztem fel rá nevetve.
-Nemtom'. Csak úgy jött.-vonta meg a vállát mosolyogva.-Hiányoztál már Sky.-mosolygott a mellettem fekvő lányra.
-Te is Johnny fiú.-vihogott Sky.
-Öhm, hello srácok.-hallottuk egy srácnak a hangját, mire mindannyian felnéztünk.
-Drew?-pislogtam nagyokat.
-Ismerjük egymást?-nevetett a srác.
-Drew Malino.-mosolyodott el John.
-Honnan a bánatból ismeritek?-nézett ránk furán Skyler.
-Youtube.-vágtuk rá John-al.
-Pedig azt már rég abba hagytam.-vakarta a tarkóját Drew.
-De a videóid még fenn vannak a neten.-tápászkodtam fel, és Skyler-t is felsegítettem.
-Jó tudni.-nevetett Drew.
-SKYLEEEEEER.-szaladt Edward Sky felé, és a nyakába ugrott.
-Edward? Te meg hogy kerülsz ide?-ölelte át értetlenül a srácot.
-Rájöttem, hogy hülye voltam.-suttogta Ed, mire én halványan elmosolyodtam.

25. I Won't Be Selfish... I Won't Be Like Edward

2013 február

Nagyon sok helyen hallom azt, hogy "a zene életeket ment". Sokáig kiröhögtem ezt a mondást, mert azt hittem, hogy ez hülyeség. Nagyon nem hülyeség. Igazából akkor tapasztaltam meg, hogy mekkora ereje van a zenének, mikor február elején John-t a szobájában találtam, és az asztalnál ülve írt. A karján jó pár vágás nyom volt látható amik nagyon frissek voltak. Mikor megkérdeztem, hogy mégis mi történt, azt mondta, hogy a zene megmentette az életét. Ön gyilkos akart lenni, mert nem bírta már elviselni a testvére hiányát, de nem tette meg, hanem leült, és megírt három dalt. Igen, a zenének hatalmas ereje van.
Még január végén visszaköltöztem John-al London-ba, mert már nem bírta elviselni azt az érzést, hogy Edward-al egy városban van, de nem láthatja.

Három hónapja nem láttam, és nem is beszéltem Edward-al. Ő sem hívott engem, és én sem őt. John azóta sem bírta felfogni, hogy Ed nincs az életébe. Sokszor jön be úgy a szobámba, hogy nem láttam-e Edward-ot, aztán észbe kap, és összeomlik. 

Ez is egy ilyen reggel volt. Én még javában aludtam, aztán John bejött, hogy itt van-e Edward.

-John, el kell felejtened Edward-ot. Tudom, hogy a testvéredet nem tudod elfelejteni, de meg kell próbálnod.-ültem fel az ágyon.

-Tudom, túl kéne lépnem, hogy ő normális életet akar élni, de azt sem tudom, hogy jól van-e. Neki nem jelent semmit se, hogy a testvére vagyok?-ült le az ágyam szélére John.

-Gyere ide.-emeltem fel a takarómat, mire ő felmászott hozzám.-Edward nem tudja, hogy mennyire szerencsés, hogy ilyen testvére van, mint te. Fogalma sincs arról, hogy mennyien lennének a helyében, de ő mégis normális életet akar élni. Hogy miért? Azt csak ő tudhatja. Igazából gőzöm sincs, hogy ettől függetlenül miért nem keres minket.-söpörtem ki John szeméből pár szőke hajtincset.

-Én ezt már nem bírom.-hajtotta a fejét a párnára.

-Minden rendben lesz.-néztem a szemébe.

-Sarah, lassan három hónapja ezt mondod.-sóhajtott.-Nézzünk szembe a tényekkel. Semmi sem lesz rendben. Semmi sem lesz már ugyan olyan.-rázta a fejét.-Az elmúlt három hónapban semmit nem csináltam, csak ültem, és marcangoltam magamat, amiért hagytam elmenni Edward-ot. Nem egyszer hívtam, nem egyszer kerestem. Volt olyan, hogy tíz percenként hívtam anyáékat, mert azt mondta nekik Edward, hogy át megy hozzájuk. Túl kellene lépnem, de nem megy. Edward jelenti nekem a mindent. Edward az életem, érted? Nélküle nem tudok élni.-magyarázta.

-Tudom.-bólintottam, és átöleltem John-t.

-Vagy vele, vagy sehogy.-mondta sírva. Lehunytam a szememet, és az arcomat John nyakába temettem.-Ne sírj. Nem akarom, hogy neked is fájjon.-suttogta.

-Ugye nem hagysz itt?-toltam el magamtól.

-Nem tudom mi lesz Sarah. Én így nem tudok élni.-harapott bele az alsó ajkába.

-Szeretlek John. Nem hagyhatsz itt.-néztem rá könnyes szemmel.

-Én is szeretlek csajszi, de nem leszek önző. Nem hagylak itt, ne félj.-ölelt át ismét.-Nem leszek olyan, mint Edward.-suttogta.

24. You're Not My Brother

2012 december
 

Soha életemben nem láttam Edward-ot olyannak, mint a budapesti koncerten. Igazából erről az egészről csak John tudott, addig a napig.
A koncert elején minden simán ment, aztán mikor a srácok visszajöttek átöltözni a What's your number után, valami nem stimmel. Valahogy Edward nagyon furcsa volt.
-Ed, minden oké?-néztem rá kérdőn.
-Persze.-bólintott, felvette a dzsekijét, és már ment is vissza. Valami nem volt rendben, és én ezt éreztem is, ezért kimentem a színpad szélére, és onnan figyeltem ahogy énekelnek. John nagyban énekelt, Edward-on pedig láttam, hogy valamit néz, de nagyon, aztán egyszerre csak földhöz vágta a mikrofonját, és lesétált a színpadról. John értetlenül nézett után, én pedig kiszaladtam a színpadra John-hoz.
-Edward, mit csinálsz?-szólt utána John.
-Kilépek.-szólt vissza lazán Edward, mi pedig döbbenten álltunk a színpad közepén, aztán elindultunk Ed után. Az öltözőknél értük be.
-Ember, mit bajod van?-kérdezte sokkolódva John.
-Elegem van. Végeztem. Kiszállok.-vette le a dzsekit Edward.
-Kiszállsz? Ed, nélküled én nem vagyok senki sem.-rázta a fejét John.
-Haver, ez mindig is a te álmod volt. Miattad mentünk az X Factor-ba, aztán te akartál kiadni egy albumot, aztán még egyet, és még egyet. Engem megkérdeztél valaha a büdös életbe, hogy mit akarok?
-Nem, nem kérdeztem, mert úgy láttam, hogy élvezed ezt az egészet. Azt hittem, hogy te is imádod a rajongóinkat, és ezt az egész felhajtást. Mikor kinn állunk a színpadon, és több ezer ember előtt kiénekelhetjük magunkat.-mondta könnyes szemmel John.
-Láttad? Azt hitted? John, te ismersz egyáltalán engem?-kérdezte döbbenten Edward.
-Edward, ne csináld. Kérlek. Nélküled nincs Jedward. Nélküled semmi sincs. Testvérek vagyunk, és a testvérek összetartanak.-folyt le egy könnycsepp John arcán.
-Én is azt hittem, hogy testvérek vagyunk, de ha testvérek lennénk talán megértenéd, hogy ez nem az én álmom. Ez a te álmod.-mondta Edward, és kisétált az öltözőből. John erőtlenül rogyott le a padlóra, és az arcát a kezébe temette. Szó nélkül letérdeltem hozzá, és átöleltem. Nem sírt. Ez neki túl sok volt ahhoz, hogy szimplán kisírja magát. Itt sokkal többről volt szó, mint a karrierükről.
-Nem vagyok a testvére.-suttogta, mire én nyeltem egy nagyot, és még szorosabban öleltem.
Körülbelül fél óráig ülhettünk ott a földön, de pillanatnyilag csak az érdekelt, hogy John rendben legyen. Rendben legyen? Miket beszélek itt? Ha az ikered a fejedhez vágja, hogy nem is vagytok testvérek az nagyon mélyre hatol. Talán örökre nyomot hagy a barátságukban.
-Megnyugodtál?-szólaltam meg hirtelen.
-Nem, de mennünk kell.-engedett el, és feltápászkodott.
-Hova?-néztem rá furcsán.
-Visszamegyünk a szállodába, aztán holnap Dublin-ba.-vette le a kabátját a fogasról.
-És Edward?-értetlenkedtem tovább.
-Hallottad. Nem vagyunk testvérek, és nincs szüksége rám.-sóhajtott, és a kezembe nyomta az én kabátomat.
-De...-kezdtem volna, de John félbe szakított.
-Menjünk.-intett, én pedig felvettem a kabátomat, és engedelmesen követtem. A csarnok már teljesen üres volt. A hátsó kijárat zárva volt, így elől kellett kimennünk. Ahogy átsétáltunk a színpadon, John egyszerre csak megállt, és végig nézett a lelátókon.
-Talán most állok itt utoljára.-suttogta, és lehunyta a szemét.
-Ne beszélj hülyeségeket.-simítottam meg a karját.
-Edward nélkül nem vagyok senki sem. Egyedül nem megy.-rázta a fejét.
-Inkább menjünk, oké?-néztem fel rá szomorúan.
-Oké.-nyelt egy nagyot, és előre lépett pár lépést, hogy lebírjon ugrani a színpadról, aztán engem is lesegített.
-John! De jó, hogy végre megvagytok.-sétált felénk idegesen Liam.-Edward elment a szállodába, és éppen most cuccol össze. Mégis mi a fene történt?-kérdezte döbbenten.
-Kiszállt. Nem csinálja tovább.-rázta a fejét John.
-Mi?-kerekedett el Liam szeme.
-Azt mondta, hogy befejezte. Hogy ez az én álmom volt, nem az övé. Hogy igazából csak rövid ideig élvezte ezt az egészet, és hogy nem is vagyok a testvére, hisz én ezt nem vettem észre.-mondta John, szinte már sírva.
Liam-nél itt szakad el a cérna. Elővette a telefonját, és elkezdett valakivel ordítozni, aztán fogta magát, és ott hagyott minket, mi meg mint két idióta álltunk a hatalmas csarnok kellős közepén.
-Hívok egy taxit, oké?-néztem fel rá.
-Köszönöm, hogy nem hagytál itt.-nézett a szemembe.
-Soha nem hagynálak cserben.-öleltem át, és nyomtam egy puszit az arcára.
-Jó barát vagy, Sarah.-suttogta a fülembe.
-Te pedig jó testvér, csak Edward ezt nem tudja értékelni.-mosolyodtam el halványan.
-Köszönöm.-puszilta meg az arcomat.
-Most már tényleg menjünk.-intettem a fejemmel a kijárat felé, mire ő bólintott, és átölelve a vállamat elindultunk kifele. Az egész csarnok üres volt, és már a rajongók is elmentek, kivéve párat akik a csarnok bejárata/kijárata előtt vártak ránk.
-John, mégis mi történt?-nézett aggódva az egyik lány.
-Edward kiszállt, de hosszú lenne elmagyarázni. Legyetek jók, oké?-ölelt át a két lányt John. Ezen a jelenten még én is bekönnyeztem.
-Megígéred, hogy vigyázol magadra?-mondta a szőke lány, miközben lehunyt szemmel ölelte John.
-Miattam ne aggódjatok. Meg leszek. Valahogy.-nyelt egy nagyot John.
-De ugye még viszont látunk?-pislogott a barna csaj.
-Sarah-val persze, hogy jövünk, csak az a kérdés, hogy én énekesként-e.-nézett félre John.
-John, gyere. Menjünk.-fogtam meg a srác karját, mire ő bólintott.
-Vigyázzatok magatokra, és...legalább ti legyetek királyak.-nézett a lányokra halvány mosollyal, mire ők elkezdtek bólogatni.
Mire visszaértünk a szállodához Edward már rég elment.

23. Forever Best Friends

2012 december

John-al mire visszaértünk a szállodához csuromvizesek voltunk, de nem nagyon érdekelt minket.

-Nem lesz semmi baj.-simította meg a karomat John, mire bólintottam, és benyitottam a szobába, ahol Edward aggódó tekintetével találtam szembe magamat.

-Úristen, Sarah. De jó, hogy jól vagy. Annyira sajnálom.-ölelt át.

-Edward, figyelj. Beszélnünk kell.-mondtam komolyan, mire Edward rémülten nézett John-ra, aki az ajtófélfának dőlve várta, hogy mit fogok mondani.-Szeretlek tiszta szívemből, de nekem a barátságunk többet ér, mint egy futó kapcsolat.-néztem Edward-ra fájdalmasan.

-Most, szakítasz velem?-pislogott nagyokat.

-Sajnálom.-harapdáltam a szám szélét.

-De ugye ezután is barátok leszünk?-kérdezte félve.

-Nem, Edward. Mi örökké legjobb barátok leszünk.-mosolyodtam el, mire Edward szorosan magához ölelt.

-Örökké.-suttogta.

Még jó pár percig így álltunk ölelkezve, mozdulatlanul, aztán Liam bejött, és meg kérdezte, hogy mégis mi a fenét csinálunk.

-Ha szakítottatok, akkor mi a bánatért ölelgetitek egymást?-nézett ránk furcsán.

-Mert Sarah a legjobb barátunk.-emelt fel Edward. Liam pár másodpercig értetlenül bámult ránk, aztán legyintett, és visszament a szobájába.

-Szerintem ebből semmit sem értett.-nevetett John.

-Nem is kell neki semmit sem értenie.-vigyorgott Edward.

-Ed, leraksz? Megnézném, hogy mennyire hever romokban a karrierem.-vihogtam, mire Edward lerakott a földre, én pedig a laptophoz léptem, és bekapcsoltam.

Gyorsan felmentem twitterre, ahol olyan dolog ért, amit álmomban sem hittem volna. A világtrendek között, a sok hülyeség mellett ott virított egy mondat ami nekem nagyon sokat jelentett. We're Sorry Sarah. Aztán ahogy lejjebb mentem megakadt még egy trenden a szemem. Thanks Edward. Értetlenül néztem Edward-ra, aki csak vigyorgott.

-Mit műveltél, hogy egy világ kér tőlem bocsánatot?-néztem rá döbbenten.

-Nézd meg az említéseidet, és ott találni fogsz egy youtube linket. Az mindent megmagyaráz. Addig én elmegyek tusolni.-indult el a fürdőszoba felé Edward, és mielőtt bármit mondhattam volna, becsukta az ajtót, és kulcsra zárta.

-Te ebből értettél valamit?-néztem kérdőn John-ra.

-Nem, de nézzük meg azt a linket.-huppant le mellém, én pedig rámentem az említésekre. Tényleg ott volt a link. Gyorsan rámentem, és kíváncsian vártam, hogy mi fog történni.

-Hello srácok.-jelent meg Edward a képernyőn.-Ez most nem egy zenés vagy akár vicces videó. Komoly dologról szeretnék most beszélni. Tudjátok van a barátnőm, Sarah Beckett, aki magyar lány. Magyarországon született, de most már angol állampolgár. Igen, az apja gyilkos, ahogy ezt már sokan tudjátok, de higgyétek el: Sarah-nak semmi köze ehhez. Sarah egy kedves lány, és nagyon jó énekes. Ne csak a hibákat keressétek benne, és ami még fontosabb: ne utáljátok, vagy taszítsátok ki olyan dolog miatt, amiről ő nem tehet. Nem szép dolog az ítélkezés, és én ezt ma megtanultam. Nem szabad ítélkezni.-rázta a fejét.-Remélem mostantól másképp fogjátok nézni a dolgokat.-mosolygott Edward, és itt volt vége a videónak.

-Hm. Nem is olyan idióta.-szólalt meg John jó pár perc után.

-Megmentettem a karrieremet, és az életemet.-motyogtam.

-Azért az túlzás, hogy az életedet.-nevetett Edward.

-Te mikor jöttél be?-nézett rá értetlenül John.

-Most?-tárta szét a karját Edward.

-Köszönöm.-néztem rá hálásan.

-Tudod, barát segít a baráton.-vonta meg a vállát, mire én elmosolyodtam.-Akkor most ki fog velem aludni?-nézett rám szomorúan.

-Én.-mosolyodott el John.

-Nekem meg marad Liam? Na azt már nem.-ráztam a fejemet.

-Akkor alszok én egyedül.-nevetett John miközben felállt.-Jóéjt.-sétált át a saját szobájába.

-Jóéjt.-szóltunk utána egyszerre, mire én felnevettem.
-Menj tusolj le. Jót fog esni.-dobott a fejemre egy törülközőt Edward.
-Parancs értve.-vigyorogtam, mire Ed elnevette magát.
A tusolást gyorsan lezavartam, és Edward-nak igaza volt. Nagyon jól esett a meleg víz.
Mikor beléptem a szobába, sötét volt, így semmit sem láttam.
-Edward, alszol?-suttogtam.
-Nem, csak Liam-et zavarta az átszűrődő fény. Gyere, itt vagyok.-fogta meg a kezemet.
-Köszi.-nevettem, aztán felbuktam a bőröndömbe, és ráestem Edward-ra, aki lehuppant az ágyra.-Bocsi. Jól vagy?-másztam le róla.
-Persze, csak zavaró, hogy nem látok semmit.-nevetett ő is, és felkapcsolta a kis lámpát.-Sokkal jobb.-mosolyodott el.
-Álmos vagyok.-ásítottam egy nagyot.
-Akkor aludjunk.-intett a fejével, mire én bemásztam a takaró alá, szembe Edward-al.
-Jó éjszakát.-mosolyogtam rá, de ő csak az arcomat fürkészte.
-Utoljára, szabad?-nézett a szemembe, én pedig pontosan tudtam, hogy mire gondol.
-Utoljára.-bólintottam halvány mosollyal, mire ő gyengéden megcsókolt.

22. The Memories Come Back

2012 december

 2012 decemberében belementem valamibe, amit lehet, hogy életem végéig bánni fogok, de nagyon sokat segített. Ugye az ikrek mentek Budapestre koncertezni, és Edward nyaggatott, hogy menjek el én is. Sajnos bele kellett mennem, mert John-al úgy beszéltük meg, hogy inkább nem mondjuk el Edward-nak hogy ha ki derül, hogy ki vagyok mindennek vége. Hogy miért? Fogalmam sincs.

Mikor megérkeztünk a reptérre, a srácokat csomó magyar rajongó várta.

-Liaaam. Éhes vagyok.-nyöszörögtem.

-Gyere, amíg ezek itt el vannak együnk valamit.-intett a büfé felé, mire én bólintottam. Liam volt az aki mindenről tudott. Arról, hogy nem mondtuk el Edward-nak ezt az egészet (nem nagyon díjazta), és az egész múltamat is persze.

-Mit kérsz?-nézett rám kérdőn.

-Nemtom'. Mondjuk, egy melegszendvicset.-nézegettem a pultot.

-Egy melegszendvicset, meg egy kávét.-mondta mosolyogva Liam, mire a kiszolgáló valaki bólintott. Miközben helyet foglaltunk Liam a srácokat figyelte, akik nem voltak messze tőlünk.

-Ugye tudod, hogy egyszer ki fog derülni a múltad, és akkor mindennek vége?-nézett rám komolyan.

-Tudom. John-al nem egyszer átbeszéltük, hogy lehetne ezt elkerülni, de semmire sem jutottunk. Vagy is, John azt mondta, hogy keressünk egy középkorú házaspárt, és mondjuk azt, hogy örökbe fogadtak, és, hogy árva vagyok.-magyaráztam.

-Eddig ez tűnik a legjobb ötletnek.-sóhajtott. Hátra dőltem a széken, és a sok magyar feliratot olvastam. Valahol azért mégis magyar vagyok, voltam, és leszek is, mert hiányzott ez az ország. 

-Tessék, a kávé, és a melegszendvics.-állt meg mellettünk a pincér, aztán megakadt a szeme rajtam.-Valahonnan nagyon ismerős vagy. Nem találkoztunk már?-kérdezte meglepetten.

-Nem hiszem.-ráztam meg a fejemet mosolyogva.

-De, tudom ki vagy. Sarah Beckett, akinek van az a szép száma.-mosolygott a pincér.

-Nem is tudtam, hogy már itt is ismerik a számot.-vihogtam, és próbáltam nem azon aggódni, hogy máshonnan ismernek fel...

-Kaphatok egy autogramot?-nézett rám reménykedően.

-Persze.-ültem feljebb, és átvettem a kezébe tartott tollat, ő pedig lerakott az asztalra egy papírt amit gyorsan aláfirkáltam.

-Köszönöm, és jó étvágyat.-vigyorgott, és már ment is tovább.

-Ezt megúsztuk. Csak menjen ilyen könnyen az egész hét.-kortyolt bele a kávéjába Liam.

-Max nem mozdulok ki a szállodából hétfőig.-vontam meg a vállamat.

Úgy húsz perc múlva végeztek az ikrek, és célba vettük a szállodát. A kocsiba meg sem szólaltam, csak bámultam ki az ablakon. 

Mire odaértünk a szállodához, már sötét volt. Felbaktattunk a lakrészünkbe, és én rögtön bedőltem az ágyba, Edward meg elő vette a laptopját. Leült az ágyam szélére, én pedig odamásztam hozzá, és csendben figyeltem ahogy felmegy twitterre. A fal pörgött ezerrel, aztán megakadt a szemem egy angol bejegyzésen.

"Emberek, ez nem AZ a Sarah Beckett akinek az apja gyilkos?" és mellette egy kép rólam ami a reptéren készült.

-Menj rá a kommentekre.-mondtam idegesen, Edward pedig engedelmeskedett. 2527 (!) retweet, és 4120 komment.-Tudtam, hogy ez lesz.-dőltem hátra az ágyon, és a kezembe temettem az arcomat. Teljesen a sírás határán álltam.

-Tudtad? Mi van?-nézett rám értetlenül Edward.

-Tudtuk, hogy ez lesz ha ide jövök. Nem kellett volna eljönnöm veletek.-ráztam a fejemet idegesen.

-De honnan tudtad?-mászott fel hozzám az ágyra Edward, és fölém hajolt.

-Hé, gyerekek. Mi történt?-nézett ránk furcsán John, aztán a laptopra kapta a tekintetét. Pár másodpercig csak bámulta, mert nem bírta fel fogni.-Tudtam, hogy nem kellett volna eljönnünk.-rúgott bele az ágyba.

-Tudtátok, hogy ez lesz ha Sarah idejön?-kérdezte megsemmisülve Edward.

-Tudtuk.-bólintottam.

-És miért nem szóltatok? Akkor lemondtuk volna az egészet.-akadt ki Edward.

-Mert a magyarok is számítanak ránk. Nem hagyhattuk őket cserben.-emelte fel a hangját John.

-A magyarok is számítanak? Azok után, hogy kiutálták Sarah-t?-állt fel Edward.

-Igen számítanak. Nekünk nem ártottak, és egyébként is. Nem kéne ítélkezned.

-Ítélkeznem? A magyarok idióta barmok akik olyan dologért utálnak valakit, amiről az illető nem is tehet.-ordított Edward.

-Mi van?-szóltam közbe, és én is felemeltem a hangomat.-A magyarok barmok? Hogy ők nem számítanak? Mi a fenét hordasz itt össze, Edward? Tudod, attól még, hogy angol állampolgár lettem, valahol egy részem magyar. Itt születtem, és itt nőttem fel. Nem tehetek róla, és utálom is, hogy magyar vagyok, de ez van.-néztem Edward-ra mérgesen.

-Utálkozások közt élted le a fél gyerekkorodat, és akkor azzal jössz, hogy ne utáljam a magyarokat, mert te is az vagy? Hogy is van ez? Most akkor őket, vagy magadat véded? Tudod mit nem is érdekel. Menj a fenébe.-ordított Edward, én pedig megsemmisülve álltam közte és John közte. A földet pásztázva megtelt a szemem könnyel, de elnyeltem azokat, és John-ra néztem aki dühösen Edward-ot méregette.

-Rendben.-mondtam remegő hangon, miközben Edward-ra néztem.-Ahogy szeretnéd.-bólintottam, és elindultam az ajtó felé. Gondolkodás nélkül lekaptam az esernyőt a fogasról, és bevágtam az ajtót. 

-Sarah, várj!-kiáltott utánam John, de nem fordultam vissza, hanem leszaladtam a lépcsőn, és már kint is voltam az épületből. Szaladtam ahogy csak tudtam. 

A hó nagy pelyhekben esett, és én majdnem pontosan két év után ugyan ott voltam, ugyan olyan helyzetben. Mikor már kellően messze voltam a szállodától, kinyitottam az esernyőt, és szétnéztem, hogy hol is lehetek. Dózsa György út. Akkor itt van valahol a liget. Már eléggé sötét volt, de csak egy-egy lámpa világított. Ahogy elértem a liget területét, egyre hangosabban ropogott a hó a lábam alatt. Ez volt az egyetlen hang amit hallani lehetett a csöndes parkban.

Kerestem egy aránylag száraz padot, és oda letelepedtem. Nem volt nálam se pénz, se telefon, csak egy kabát, és az esernyő. Most tényleg magamra maradtam. Ahogy ültem a padon, egyre csak visszatértek az emlékek arról az időszakról mikor még normális életet éltem, egy normális családban. 

-Find me here, and speak to me.-énekeltem sírva.

-Sajnálom.-szólalt meg valaki angolul, mire felkaptam a fejemet. John állt előttem.

-Hogy találtál meg?-szipogtam.

-Mikor szomorú vagy mindig keresel egy parkot, és letelepszel oda.-mosolygott.-Nem fázol?-ült le mellém.

-De, kicsit.-húztam összébb magamat. John elmosolyodott, és szorosan átölelt.

-Edward egy idióta. Nem gondolta komolyan, és én sem. Meg tudsz nekünk bocsátani?-suttogta.

-Neked még igen, de Edward-nak még nem hiszem, hogy meg tudok. Nem hiszem el, hogy elküldött a fenébe.-temettem az arcomat John mellkasába.

-Mérges volt. A düh beszélt belőle.-simogatta a hátamat John.

-Tudod, azt mondják, hogy a gyerekek, a dühös, és a részeg emberek a legőszintébbek.-szipogtam.

-Edward nem olyan. Tényleg nem gondolta komolyan.-rázta a fejét John.

-Lehet, de eléggé szíven szúrt.-néztem fel John-ra könnyes szemmel.

-Tudod, hogy meghalok mikor így nézel.-nevetett, és nyomott egy puszit a homlokomra.-You are not alone, I am here with you.-énekelt John, mire én elmosolyodtam.

-Nem kellett volna összejönnöm Edward-al.-szólaltam meg pár perc után.

-Miért?-nézett rám értetlenül John.

-Mert te és Edward a legjobb barátaim vagytok, és ha Edward-al szétmegyünk, akkor vége lesz a barátságnak, de én nem akarom egyikőtöket sem elveszíteni, és...-magyaráztam.

-Szereted még?-vágott közbe John.

-Tiszta szívemből, de nekem a barátságotok sokkal fontosabb.

-Akkor mond el ezt Edward-nak. Meg fogja érteni.-mosolyodott el John.

-Remélem.-nyeltem egy nagyot.