2012 december
2012 decemberében belementem valamibe, amit lehet, hogy életem végéig bánni fogok, de nagyon sokat segített. Ugye az ikrek mentek Budapestre koncertezni, és Edward nyaggatott, hogy menjek el én is. Sajnos bele kellett mennem, mert John-al úgy beszéltük meg, hogy inkább nem mondjuk el Edward-nak hogy ha ki derül, hogy ki vagyok mindennek vége. Hogy miért? Fogalmam sincs.
Mikor megérkeztünk a reptérre, a srácokat csomó magyar rajongó várta.
-Liaaam. Éhes vagyok.-nyöszörögtem.
-Gyere, amíg ezek itt el vannak együnk valamit.-intett a büfé felé, mire én bólintottam. Liam volt az aki mindenről tudott. Arról, hogy nem mondtuk el Edward-nak ezt az egészet (nem nagyon díjazta), és az egész múltamat is persze.
-Mit kérsz?-nézett rám kérdőn.
-Nemtom'. Mondjuk, egy melegszendvicset.-nézegettem a pultot.
-Egy melegszendvicset, meg egy kávét.-mondta mosolyogva Liam, mire a kiszolgáló valaki bólintott. Miközben helyet foglaltunk Liam a srácokat figyelte, akik nem voltak messze tőlünk.
-Ugye tudod, hogy egyszer ki fog derülni a múltad, és akkor mindennek vége?-nézett rám komolyan.
-Tudom. John-al nem egyszer átbeszéltük, hogy lehetne ezt elkerülni, de semmire sem jutottunk. Vagy is, John azt mondta, hogy keressünk egy középkorú házaspárt, és mondjuk azt, hogy örökbe fogadtak, és, hogy árva vagyok.-magyaráztam.
-Eddig ez tűnik a legjobb ötletnek.-sóhajtott. Hátra dőltem a széken, és a sok magyar feliratot olvastam. Valahol azért mégis magyar vagyok, voltam, és leszek is, mert hiányzott ez az ország.
-Tessék, a kávé, és a melegszendvics.-állt meg mellettünk a pincér, aztán megakadt a szeme rajtam.-Valahonnan nagyon ismerős vagy. Nem találkoztunk már?-kérdezte meglepetten.
-Nem hiszem.-ráztam meg a fejemet mosolyogva.
-De, tudom ki vagy. Sarah Beckett, akinek van az a szép száma.-mosolygott a pincér.
-Nem is tudtam, hogy már itt is ismerik a számot.-vihogtam, és próbáltam nem azon aggódni, hogy máshonnan ismernek fel...
-Kaphatok egy autogramot?-nézett rám reménykedően.
-Persze.-ültem feljebb, és átvettem a kezébe tartott tollat, ő pedig lerakott az asztalra egy papírt amit gyorsan aláfirkáltam.
-Köszönöm, és jó étvágyat.-vigyorgott, és már ment is tovább.
-Ezt megúsztuk. Csak menjen ilyen könnyen az egész hét.-kortyolt bele a kávéjába Liam.
-Max nem mozdulok ki a szállodából hétfőig.-vontam meg a vállamat.
Úgy húsz perc múlva végeztek az ikrek, és célba vettük a szállodát. A kocsiba meg sem szólaltam, csak bámultam ki az ablakon.
Mire odaértünk a szállodához, már sötét volt. Felbaktattunk a lakrészünkbe, és én rögtön bedőltem az ágyba, Edward meg elő vette a laptopját. Leült az ágyam szélére, én pedig odamásztam hozzá, és csendben figyeltem ahogy felmegy twitterre. A fal pörgött ezerrel, aztán megakadt a szemem egy angol bejegyzésen.
"Emberek, ez nem AZ a Sarah Beckett akinek az apja gyilkos?" és mellette egy kép rólam ami a reptéren készült.
-Menj rá a kommentekre.-mondtam idegesen, Edward pedig engedelmeskedett. 2527 (!) retweet, és 4120 komment.-Tudtam, hogy ez lesz.-dőltem hátra az ágyon, és a kezembe temettem az arcomat. Teljesen a sírás határán álltam.
-Tudtad? Mi van?-nézett rám értetlenül Edward.
-Tudtuk, hogy ez lesz ha ide jövök. Nem kellett volna eljönnöm veletek.-ráztam a fejemet idegesen.
-De honnan tudtad?-mászott fel hozzám az ágyra Edward, és fölém hajolt.
-Hé, gyerekek. Mi történt?-nézett ránk furcsán John, aztán a laptopra kapta a tekintetét. Pár másodpercig csak bámulta, mert nem bírta fel fogni.-Tudtam, hogy nem kellett volna eljönnünk.-rúgott bele az ágyba.
-Tudtátok, hogy ez lesz ha Sarah idejön?-kérdezte megsemmisülve Edward.
-Tudtuk.-bólintottam.
-És miért nem szóltatok? Akkor lemondtuk volna az egészet.-akadt ki Edward.
-Mert a magyarok is számítanak ránk. Nem hagyhattuk őket cserben.-emelte fel a hangját John.
-A magyarok is számítanak? Azok után, hogy kiutálták Sarah-t?-állt fel Edward.
-Igen számítanak. Nekünk nem ártottak, és egyébként is. Nem kéne ítélkezned.
-Ítélkeznem? A magyarok idióta barmok akik olyan dologért utálnak valakit, amiről az illető nem is tehet.-ordított Edward.
-Mi van?-szóltam közbe, és én is felemeltem a hangomat.-A magyarok barmok? Hogy ők nem számítanak? Mi a fenét hordasz itt össze, Edward? Tudod, attól még, hogy angol állampolgár lettem, valahol egy részem magyar. Itt születtem, és itt nőttem fel. Nem tehetek róla, és utálom is, hogy magyar vagyok, de ez van.-néztem Edward-ra mérgesen.
-Utálkozások közt élted le a fél gyerekkorodat, és akkor azzal jössz, hogy ne utáljam a magyarokat, mert te is az vagy? Hogy is van ez? Most akkor őket, vagy magadat véded? Tudod mit nem is érdekel. Menj a fenébe.-ordított Edward, én pedig megsemmisülve álltam közte és John közte. A földet pásztázva megtelt a szemem könnyel, de elnyeltem azokat, és John-ra néztem aki dühösen Edward-ot méregette.
-Rendben.-mondtam remegő hangon, miközben Edward-ra néztem.-Ahogy szeretnéd.-bólintottam, és elindultam az ajtó felé. Gondolkodás nélkül lekaptam az esernyőt a fogasról, és bevágtam az ajtót.
-Sarah, várj!-kiáltott utánam John, de nem fordultam vissza, hanem leszaladtam a lépcsőn, és már kint is voltam az épületből. Szaladtam ahogy csak tudtam.
A hó nagy pelyhekben esett, és én majdnem pontosan két év után ugyan ott voltam, ugyan olyan helyzetben. Mikor már kellően messze voltam a szállodától, kinyitottam az esernyőt, és szétnéztem, hogy hol is lehetek. Dózsa György út. Akkor itt van valahol a liget. Már eléggé sötét volt, de csak egy-egy lámpa világított. Ahogy elértem a liget területét, egyre hangosabban ropogott a hó a lábam alatt. Ez volt az egyetlen hang amit hallani lehetett a csöndes parkban.
Kerestem egy aránylag száraz padot, és oda letelepedtem. Nem volt nálam se pénz, se telefon, csak egy kabát, és az esernyő. Most tényleg magamra maradtam. Ahogy ültem a padon, egyre csak visszatértek az emlékek arról az időszakról mikor még normális életet éltem, egy normális családban.
-Find me here, and speak to me.-énekeltem sírva.
-Sajnálom.-szólalt meg valaki angolul, mire felkaptam a fejemet. John állt előttem.
-Hogy találtál meg?-szipogtam.
-Mikor szomorú vagy mindig keresel egy parkot, és letelepszel oda.-mosolygott.-Nem fázol?-ült le mellém.
-De, kicsit.-húztam összébb magamat. John elmosolyodott, és szorosan átölelt.
-Edward egy idióta. Nem gondolta komolyan, és én sem. Meg tudsz nekünk bocsátani?-suttogta.
-Neked még igen, de Edward-nak még nem hiszem, hogy meg tudok. Nem hiszem el, hogy elküldött a fenébe.-temettem az arcomat John mellkasába.
-Mérges volt. A düh beszélt belőle.-simogatta a hátamat John.
-Tudod, azt mondják, hogy a gyerekek, a dühös, és a részeg emberek a legőszintébbek.-szipogtam.
-Edward nem olyan. Tényleg nem gondolta komolyan.-rázta a fejét John.
-Lehet, de eléggé szíven szúrt.-néztem fel John-ra könnyes szemmel.
-Tudod, hogy meghalok mikor így nézel.-nevetett, és nyomott egy puszit a homlokomra.-You are not alone, I am here with you.-énekelt John, mire én elmosolyodtam.
-Nem kellett volna összejönnöm Edward-al.-szólaltam meg pár perc után.
-Miért?-nézett rám értetlenül John.
-Mert te és Edward a legjobb barátaim vagytok, és ha Edward-al szétmegyünk, akkor vége lesz a barátságnak, de én nem akarom egyikőtöket sem elveszíteni, és...-magyaráztam.
-Szereted még?-vágott közbe John.
-Tiszta szívemből, de nekem a barátságotok sokkal fontosabb.
-Akkor mond el ezt Edward-nak. Meg fogja érteni.-mosolyodott el John.
-Remélem.-nyeltem egy nagyot.
