18. Just A "Normal" Morning

2012 szeptember

2012 augusztusa nagyon sűrű volt. Eléggé sokat utaztam, mert Ryan-t látni akartam, de volt arra is példa, hogy ezt Skyler és az ikrek megakadályozták. Összességében két hét alatt sikerült három és fél számot megírnunk, ami szerintem nem kis teljesítmény. 

-Sarah. Ébresztőőőőőőőőőőő.-ugrott rám reggel John.

-John, az isten szerelmére. Még csak hét óra van, és kilencre kell bemennünk. Hagyj már aludni.-húztam a fejemre a takarót.

-Látogatód érkezett.-mondta komolyan.

-Látogatom?-ültem fel az ágyon.-Mégis ki?-néztem rá zavarodottan.

-Nem tudom. Egy nő. Azt mondta, hogy téged keres.-tárta szét a kezét John.

-Edward alszik?-dörzsöltem a szememet.

-Aha. Na, gyere. Én is aludnék még.-nyújtotta a kezét, és kisegített az ágyból. 

-Várj, jó vagyok így?-torpantam meg az ajtóba.

-Sarah, szerinted reggel hétkor kit érdekel, hogy hogy nézel ki?-nézett rám fáradtan John.

-Jó, igaz.-bólintottam, és becsuktam az ajtót. Csöndben végig sétáltunk a folyosón, aztán beléptünk a konyhába, ahol egy nő ült az asztalnál, háttal nekem.

-Segíthetek?-sétáltam az asztalhoz.

-Igen.-mondta a nő magyarul. Szerintem még a vér is megállt az ereimben, mikor megláttam, hogy ki van velem egy szobába. Anyu volt az.

-Te...Te mit keresel itt?-dadogtam.

-Nyugi Sarah. Nem szeretnék rosszat. Bocsánatot kérni jöttem.-mondta nyugodtan.

-Mi van?-néztem rá értetlenül.

-Tudod, két évvel ezelőtt, mikor eljöttél, nagyon dühös voltam. Nagyon sokszor hívtalak az évek folyamán, és igazából azt sem tudtam, hogy jól vagy-e. Elhiheted, hogy nem kicsit aggódtam. De ez alatt a két év alatt rendesen átbírtam gondolni a dolgokat, és arra jutottam, hogy igazad volt. El kellett volna engedjelek, hisz ott tényleg nem lehetett volna jövőd. Önző voltam, érted? Önző, mert nem akartam egyedül maradni. Sajnálom Sarah.-mondta, én pedig már a sírás határán álltam. De, hogy mitől? Fogalmam sincs.

-Menj el. Kérlek.-mondtam, és elnyeltem a könnyeimet.

-Kicsim, én...-kezdte volna, de nem engedtem, hogy befejezze.

-Menj el! Miért kell mindig felszakítanod a sebet, ami már beforrt? Két év alatt sikerült új életet kezdenem, erre te idejössz, hogy sajnálod ami akkor történt. Nem soká angol állampolgár leszek, és akkor az egésznek vége. De most mond meg. Mit vársz tőlem? Boruljak a nyakadba sírva? Semmi sem lesz már olyan, mint régen.-ráztam a fejemet.-Menj el, és ne találkozzunk többet. Mindenkinek jobb lesz úgy.-léptem az ajtóhoz, és kinyitottam. Anyu odasétált hozzám, és kilépett a küszöbön, de mielőtt elindult volna, még visszafordult. Mondani akart valamit, de én rávágtam az ajtót.

-Ezt jól megmondtad neki.-bólintott elismerően John.-De azért nem kellett volna rávágni az ajtót.-tette hozzá.

-Nem érdekel. A kapcsolatunk úgy sem lett volna már ugyan olyan, mint az előtt.-vágtam le magamat a kanapén pihenő DJ mellé.

-Felverjem Edward-ot, hogy jobb kedved legyen?-ült le mellém John.

-Nem kell.-nevettem, és a távirányítóért nyúltam. Ahogy benyomtam a TV-t elmosolyodtam. Az oroszlánkirály. Az egyik kedvenc mesém, és pont most jött Elton John - Can You Feel The Love Tonight.

-Szereted?-mosolygott rám John.

-Imádom.-dőltem neki John-nak, és úgy énekeltem.-Magyarul is nagyon szép.-mondtam egy idő után.

-Magyarról jut eszembe. Decemberbe megyünk Pestre koncertezni. Nem akarsz eljönni?-ölelte át a vállamat.

-Addigra már papíron sem lesz közöm ahhoz az országhoz.-fúrtam bele az arcomat John mellkasába.

-De egy részed mindig magyar lesz.-sóhajtott.

-Sajnos.-suttogtam.

-Sarah, ígérj meg nekem valamit.-tolt el magától.-A magyar nyelvet ne utáld, és legfőképp ne felejtsd el. Soha. Az egy gyönyörű nyelv. Tudod hányan megadnának bármit azért, hogy anyanyelven beszéljék azt a nyelvet?-nézett rám mosolyogva.

-Fogalmam sincs, de akkor megígérem neked, hogy nem felejtek el magyarul.-nevettem.

-Kisujj eskü?-emelte fel a kisujját, mire elmosolyodtam.

-Kisujj eskü.-kulcsoltam rá az én kisujjamat az övére.

Rá egy órára már Edward is felébredt, és lekóválygott a lépcsőn. 

-Hát ti?-lepődött meg.

-Majd elmesélem.-öleltem át.

-Miért érzem úgy, hogy történt valami?-kérdezte félve miközben belepuszilt a hajamba.

-Nyugi, Ryan-el semmi baj. Vagy is, róla nem kaptam tegnap óta jelentést, de bízok benne, hogy jobban van.-vágtam rá.

-Akkor mi történt? Marijke dobta John-t?-nevetett.

Ami ezt a megjegyzést illeti, tudni illik, John és Marijke azután a csók után nem sokkal találkoztak jó néhányszor, és össze is jöttek. 

-Haha. Nagyon vicces voltál.-nyújtotta ki rá a nyelvét John.
-Oké, valaki csinál reggelit?-néztem rájuk álmosan.
-Mindjárt megcsináljuk. Addig aludj még egy kicsit.-mosolygott Edward.
-Ebbe benne vagyok.-feküdtem végig a kanapén, és lehunytam a szememet.
Úgy tíz perc múlva szóltak a fiúk, hogy kész a kaja. Onnantól kezdve minden kapkodás volt. Gyorsan megettük a reggelit, aztán készülődtünk.
-Gyere már Sarah!-kiáltott John a kocsiból.
-Jövök már, na.-huppantam be hátra Edward mellém.
A kocsi elindult, én pedig hátra dőltem az ülésen. A következő pillanatban egy nagy ütést éreztem, és a földön fekve ébredtem. Mellettem két felismerhetetlenségig roncsolódott kocsi, és rendőr autók. Felültem, és szétnéztem. Pár méterre tőlem Edward és John feküdtek egymáson, mozdulatlanul. A lábam nagyon fájt, de nem törődve vele odamásztam hozzájuk.
-John, Edward! Srácok!-próbáltam őket felkelteni.-Nem hagyhattok itt.-sírtam.
-Sarah. Sarah, ébredj.-rázta valaki a vállamat. Levegőért kapkodva ültem fel, és Edward nyakába borultam.-Jól van. Semmi baj.-ölelt át szorosan.
-Szeretlek Edward.-sírtam.
-Én is szeretlek.-mondta, és bár nem látta, érezni lehetett a hangján, hogy mosolyog.
-Én is szeretlek titeket.-ölelt át minket John, mire hitetlenül felröhögtem.
-Egyébként kész a reggeli.-szólalt meg Edward jó pár perc után.
-Mindjárt felöltözök, és megehetjük.-bújtam ki az ölelésükből, és elszaladtam a szobámba.