4. The Worst or The Best Birthday?

2011 Február

2011 februárját írtuk, mikor éppen munkába igyekeztem, és kapkodtam össze-vissza, mert késésben voltam. Beindítottam a kocsit, megittam az utolsó korty kávémat, és már indultam is volna, ha nem csörren meg a telefonom.

-Becket.-emeltem a fülemhez.

-Ez most totál úgy hangzott, mint mikor a Castle-ben felveszi a rendőr csajszi a telefont.-röhögött Ryan.

-Ryan, figyelj. Sietek. Gyorsan mond.

-Nyugi, nem kell kapkodni. A többiek még nincsenek itt, úgyhogy nem kell annyira sietni.-vihogott.

-Én meg itt kapkodok össze-vissza.-nevettem.

-Jól van. Vezess óvatosan csajszi. Várunk.-tette le. Elraktam a telefonomat, és végre sikerült elindulnom.

Mikor leparkoltam, szinte kiugrottam a kocsiból, kezembe a géppel, és szaladtam be az épületbe.

-Reggelt Sarah.-mosolygott rám a recepciós.

-Reggelt Amy.-erőltettem magamra egy mosolyt, és besiettem a liftbe. Már állt bent valaki, akinek az arca előtt egy újság volt, így fogalmam sem volt, hogy kivel vagyok egy liftben, de nem is érdekelt. Csendben álltam háttal a tagnak, ami utólag visszagondolva hatalmas hiba volt. Hallottam ahogy az újságpapír meggyűrődik, majd egy kezet éreztem a vállamon, amitől ijedtemben felsikoltottam.

-Beszartál mi?-röhögött Ryan.

-Te mit csinálsz itt?-néztem rá mérgesen.

-Szereztem olvasni valót, de láttam, hogy pont jössz, így pont jó volt a célra, hogy eltakarjam az arcomat, és a frászt hozzam rád.-nevetett.

-Szemét.-ütöttem mellkason.

-Nem szeretsz?-nézett rám bociszemekkel.

-De szeretlek te idióta, csak a hülyeségeid az agyamra mennek néha.-forgattam a szememet.

-Gyere, siessünk. Ránk várnak.-ragadta meg a csuklómat, és kirángatott a liftből.

-De a fotóstúdió egyel föntebb van.-tiltakoztam, de túl erősen fogott.

-Lesz még előtte egy megbeszélés.-magyarázta. Bólintottam, és engedelmesen követtem. Hirtelen megállt egy ajtónál, és kopogás nélkül benyitott. Mindenki felénk kapta a tekintetét. Eléggé fura fejet vághattam, mikor megláttam, hogy mindenki maszkban van.

-Elnézést a késésért.-rángatott be Ryan, és leültette az egyik székre, mellettem pedig ő foglalt helyet.

-Szóval, ott tartottunk, hogy lenne egy fontos bejelenteni valóm.-mondta a főnök. Ő volt az egyetlen rajtunk kívül, aki nem volt maszkban.-BOLDOG SZÜLINAPOT SARAH!-ordította el magát, én meg csak döbbenten bámultam. Mindenki aki a teremben volt lekapta a maszkot a fejéről, és körém gyűltek.

-De, mi? Ma van a születésnapom?-fogtam a fejemet.-Egyébként is. Honnan tudtátok?-nevettem.

-Az titok.-ölelt át szorosan Ryan.

-Csajszi. Az oké, hogy megfeledkezel mondjuk az én szülinapomról.-nézett rám Cody.-De a sajátodról? Ez már gáz.-röhögött.
-Jól van na. A munkámmal voltam elfoglalva. Úristen, és mi lesz a fotózással?-kezdtem el pánikolni, mert az a fotózás sok pénzt hozott volna nekem.
-Nyugi, jönnek a a modellek, csak lesz egy kis változtatás.-mosolygott a főnököm.
-Változtatás? Kirúgsz vagy mi?-néztem rá furán.
-Mi? Dehogy. Csak ma szabad vagy, és ha akarsz együtt lehet egész nap a modellekkel.-magyarázta. Olyan 'What The Fuck?" érzés fogott el, mert ez így eléggé furán hangzott.
-És, öhm, izé. Kik a modellek?-kérdeztem gyanakodva.
-Fiúk.-kiáltott Skyler, én pedig tanácstalanul álltam, és vártam, hogy valami történjen. Aztán kinyílt az ajtó, nekem pedig elállt a lélegzetem. A két szőke srác mosolyogva indult el felém, és öleltek át szorosan.
-Happy Birthday Sarah.-suttogta John, és nyomott egy puszit arcomra.
-Köszönöm.-mosolyogtam rá.-És nektek is srácok.-fordultam a többiekhez.
Akkoriban sok hírességgel dolgoztam, de olyanokkal akikért nem voltam annyira oda, vagy csak hallásból ismertem őket, viszont az ikrekkel még soha nem találkoztam, így hatalmas élmény volt velük tölteni egy egész napot. Az volt az a születésnapom, amit sosem fogok elfelejteni. Abba a napba minden belefért.
-Megjöttem.-kiáltottam el magamat, mikor hazaértem. Választ nem kaptam, ezért beljebb mentem a lakásba, és láttam, hogy Ryan ül a nappali kanapéján. A TV-t bámulta, és látszott a döbbenet az arcán, így én is odaálltam mellé. Ahogy hallgattam a híradót, azt hittem, hogy ott esek össze. A kulcscsomó kicsúszott az ujjaim közül, és a földön terült szét.
-A Magyarországon eléggé ismert gyilkos, Danielle Becket megszökött a börtönből, és legutóbb az Egyesült Királyságban látták a körözött bűnözőt.-mondta a híradós. Ennyi kellett nekem. A lábaim felmondták a szolgálatot, és erőtlenül estem a kanapéra Ryan mellé.
-Ő az apád, igaz?-nézett rám komoran.
-Igen, de én elakartam mondani.-mentegetőztem.
-Akkor miért nem tetted?-emelte fel a hangját.-Akkor ezért jöttél el Magyarországról? Talán téged is köröznek gyilkosság miatt?
-Látod, pont ezért.-álltam fel.-Emlékszel mikor a repülőn ültünk, és mondtam, hogy nem akarok magyar lenni? Pont ezért nem akartam magyar lenni. Ott engem mindenki elítélt. Egy olyan ember alapján ítéltek el aki nem én vagyok. Igen, apám gyilkos, de nekem ahhoz semmi közöm, és ez az amit az emberek nem tudnak megérteni. Reméltem, hogy itt másak az emberek. Hogy itt nem az alapján fognak rólam ítélkezni, aki nem vagyok, mert az apám ölt, nem én! Érted Ryan? Nem én vagyok a bűnös.-mondta szinte már sírva.-Azt hittem, hogy te más vagy. Hogy ti mások vagytok, mint azok ott Magyarországon. Úgy néz ki tévedtem.-mondtam, és felvettem a kulcsomat.
-Sarah, várj! Kérlek!-szólt utána Ryan, de bevágtam magam mögött az ajtót, és mentem előre London sötét utcáin. Fagy pont körüli hőmérséklet lehetett, és nem volt hova mennem.
Úgy két órája baktathattam a hidegben, és fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, ráadásul pénzt sem hoztam magammal. A lábam már nagyon fájt, mert jó párszor orra estem (hoztam az formámat). Elővettem a mobilomat, és végig néztem a hívás listámat. Csak pörgettem, pörgettem, aztán megakadt a szemem egy néven. Először nem tudtam, hogy felhívjam-e, hisz mégis csak 11 óra van, meg a végén azt hiszi, hogy zaklatom. De nem volt más választásom, így tárcsáztam.
-Igen?-szólt bele a telefonba egy vidám hang.
-Jön a bomba!-ordított egy másik.
-John, maradj már. Telefonálok.
-Edward?-kérdeztem remegő hangon.
-Sarah? Baj van?-riadt meg.
-Mondhatjuk úgy is.-mondtam, és szerintem a hangomon is érezni lehetett, hogy remegek.
-Mi történt?
-Hosszú. Eltudnátok jönni értem?
-Mondj egy címet, és már megyünk is.
-Park Street, ha jól látom.-hunyorogtam az utca táblára.
-Máris ott vagyunk.-tette le. Eltettem a telefonomat, és reménykedtem, hogy hamar ideérnek. Hát, eléggé meglepődtem, mikor más fél perc múlva Edward trikóba, és feszülős gatyában szaladt felém.
-Hogy a fenébe értél ide ilyen gyorsan?-néztem rá furán.
-Itt lakunk két utcányira. Gyere, mert én is fázok.-vihogott.
-Nagyon fáj a lábam. Nem bírok futni.-húztam el a számat.
-Remélem nem vagy nehéz.-lépett mellém, és felemelt.
-Elbírsz?-kérdeztem.
-Persze. Tök könnyű vagy-mosolygott.
Alig két percnyire laktak attól a helytől ahonnan telefonáltam, így gyorsan odaértünk.
-Öhm, izé. Épp videót veszünk fel, úgyhogy kissé nagy a kupi, szóval előre is bocsi érte.-tett le az előtérbe.-Tudsz járni, vagy segítsek?-kérdezte kedvesen.
-Szerintem menni fog.-léptem előre párat.-Köszönöm, hogy eljöttél értem.-mosolyogtam Edward-ra.
-Barát segít a baráton.-mosolyodott el ő is.
-Edward mégis ki a fenéhez beszélsz?-jött le a lépcsőn John.-Hé, szülinapos. Mit keresel itt?-csodálkozott.
-Láttátok a híradót?-kérdeztem félve.
-Ja, valami Magyar megszökött a börtönből. Hogy is hívták?-gondolkodott Edward.
-Danielle Becket.-mondtam ki.
-Becket? Név rokonod, vagy mi?-csodálkozott John.
-Sajnos nem. Ő az apám.-dőltem neki az ajtónak, de nem sírtam. Abban a két órában sikerült átgondolnom a dolgokat, és most már nem voltam szomorú, hanem féltem. Féltem, hogy apám megtalál. Anyától biztos megtudta, hogy Londonba jöttem, és utánam jött. De miért keres? Vagy egyáltalán mit akar tőlem?